Yoko Ono és az elmaradt atombomba
Giacomo Puccini: Pillangókisasszony – a Szlovák Nemzeti Színház vendégjátéka a Magyar Állami Operaházban, 2010. február 9.
2010-03-08
A Pillangókisasszony olyan, mint egy káros szenvedély. Minden alkalommal megvisel, mégis újra és újra végighallgatom/nézem, ha lehetőségem adódik rá. Örültem is nagyon, amikor kiderült, hogy Peter Konwitschny rendezésében érkezik Budapestre. Aztán már nem örültem olyan nagyon.
Operabeszámolóval még nem szenvedtem ennyit, amióta írásra adtam a fejem. Először azt gondoltam, jól lehúzom az előadást, aztán mérlegelni kezdtem – és innentől vált csak igazán szövevényessé a dolog. Míg végül rájöttem, hol a hiba: egy kitűnő tanulótól rendre csillagos ötöst várnak a szülei, míg egy közepes tanulónál már a négyes is ünnepnapnak számít. Konwitschny ilyen értelemben valóságos stréber – nehezen bocsátottam hát meg neki, hogy most csak egy szimpla ötös alát hozott magával.
A dologhoz hozzátartozik, hogy rendezés szempontjából valószínűleg a Pillangó a legnehezebb Puccini-mű. Kötött, merev szerkezete nehezen tűri meg az ide-oda csúsztatásokat, ráadásul kínos politikai kérdésekbe is könnyen belemászhat a direktor. Hogy ez okozta-e Konwitschny óvatosságát, azt nem tudhatom, azt viszont igen, hogy ha nincs Pavol Remenár előkelő és fájdalmasan jóképű Sharplesse, nehezemre esik élvezni az előadást.
Pinkerton alapvetően bicskanyitogató szerep, nem vagyok egy nagy feminista, de ha van operaszereplő, akit szívből utálok, hát akkor ő orrhosszal ver mindenkit. Így lehet az, hogy Michal Lehotský Pinkertonja írd és mondd, kínszenvedés volt a számomra. Éles, affektáló tenorja felfoghatatlanná tette számomra, vajon mit is kajálhat olyan nagyon benne szerencsétlen Cso-cso-szán, és innentől a történet értelmét veszítette számomra. Ha mindezektől eltekintek, akkor is csak egy közepes énekesi teljesítményt és egy ennél gyengébb színészi alakítást tudok mentségére felhozni, ami édeskevés.
Eva Jenisová ellenben meggyőző, de különös Pillangó volt. Bár bevonulásakor megbicsaklott a hangja, több hibát az este folyamán nem vétett, és néhol igen erős színészi játékkal támasztotta meg az éneket. Olykor harsány Amerika-imádatot, olykor réveteg, távolba meredő tekintetet kaptunk tőle, az elején azonban kissé eltúlozta Butterfly „csitriségét”.
Terézia Kružliaková (Szuzuki) kifejezetten kellemetlen partnernek bizonyult: csodálatos mélységekkel bíró hangja, méltóságteljes megjelenése és elsőrangú színészete magasan a többi szereplő fölé emelte.
Amit Konwitschnytől kaptunk, az hasonlóan ambivalens: egyrészt egy letisztult, már-már puritán rendezés, másrészt meg néhány érthetetlenül nyálas részlet, mint az első felvonás „ágyjelenete”. Amikor is a bekötött szemű Cso-cso-szán a szintén bekötött szemű Pinkertonnal lejt már-már nevetséges, tapogatózó táncot, miközben Szuzuki vetkőzteti őt. Ha Cso-cso-szán Konwitschny elképzelése szerint valóban szerelmes Pinkertonba, úgy a férfi szerelmét (amely a lányéhoz képest nevetségesen kevés) következetlenség volt ugyanazzal a kendő-metaforával ábrázolni, elvégre két teljesen különböző fajsúlyú érzelemről van szó.
Két mozzanat ragadott meg igazán az egész előadásból.
Az első: a második felvonás elején elkeseredetten várakozó Butterfly és Szuzuki, amint amerikai zászlóval letakart kanapén, Yoko Ono-napszemüvegben vedelik a whiskyt. Konwitschny annál tudatosabb művész, hogy ezt véletlen egybeesésnek véljem, így azt kell gondolnom, egy fordított Yoko Ono-sztorit láthattunk a színpadon. Ha a történelmi tényeket vesszük alapul, körülbelül hetven év telt el Pillangókisasszony tragédiája és a Beatles feloszlása között. Ennyi időre volt szüksége a világnak ahhoz, hogy a némafilmkorszak ünnepelt távol-keleti dívái után „kitermelje” az első önálló, sőt uralkodó Pillangókisasszonyt. Míg a húszas években csak egy utópia megtestesítője volt a keleties arcéllel hódító Anna May Wong, a filmtörténet első ázsiai-amerikai (egyébként kínai származású) színésznője, 1970-re Yoko Ono volt a „nyugati” Beatles-birodalom széthullásának fő bűnbakja. Az anti-Cso-cso-szán.
Egyetlen napszemüveg ilyen gondolatmeneteket képes elindítani a nézőben: vajon szerencsés együttállás ez, vagy az igazán nagy rendezők sajátja?
A második mozzanat, amely kivívta elismerésemet, Cso-cso-szán utolsó, elkeseredett küzdelme, hogy életet leheljen tetszhalott önmagába és környezetébe: amikor Pinkerton hajója megérkezik a kikötőbe, virágokkal árasztja el a házat, ám a színpadra csak széttépett rizspapír pereg, és elveszettnek hitt régi tárgyak tünedeznek föl a szemét közül. Itt éreztem legerősebben azt, hogy milyen szorosan együttműködött Jörg Kossdorf díszlettervező Konwitschnyval, és hogy mekkora ereje volt Hanna Wartenegg csodálatos Pillangó-ruhájának. A jelmeztervezés, amely a magyar operarendezés egyik rákfenéje, úgy tűnik, máshol nem megoldhatatlan feladat.
Az atombomba elmaradt, helyette gondolkodásra késztető, ámde extrák nélküli Pillangókisasszonyt kaptunk a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színháztól.
Csepelyi Adrienn
(Fotók: Szlovák Nemzeti Színház)