Viva la mamma! – játék a kastélyban
Gaetano Donizetti operája a Gödöllői Királyi Kastély Barokk Színházában, 2009. december 19.
2010-01-04
Hó takarta be aznap az országot. Kora délután gyönyörűséggel, aztán egyre nagyobb aggodalommal figyeltem az intenzív, szűnni nem akaró hóesést: este hogyan jutok el Gödöllőre, az Operaház kihelyezett bemutatójára, Donizetti Viva la mamma! (Éljen a mama!) című két felvonásos vígoperájának előadására? Az autók lépésben haladtak a főúton, a HÉV állomásain gyalogosok csúszkáltak az eltakarítatlan peronon, a szél arcomba fújta a hópelyheket a metsző hidegben, de sikeresen megérkeztem Gödöllőre. S ami fontosabb: a társulat is megérkezett, így negyed órás várakozással sikerült is megkezdeni az előadást.
A kastély ideális játszóhelynek tűnik, néhány barokk és kamaraopera akár rendszeresen is szerepelhetne az itteni repertoáron. A Barokk Színház csodálatos kis ékszere az épületegyüttesnek; építészeti csoda apró nyílású, de mély színpaddal, zsöllye- és galériaülésekkel. Az Operaház állandó játszóhelye is lehetne, ha a repertoár bővítését mondjuk a barokk művek felé is tervezné. Itt megvalósulhatna az, amit a Xerxésznél hiányoltam: az igazán autentikus barokk színjátszás. A minap látott Viva la mammát pedig csak jó szívvel ajánlani tudom ismétlésre, újból és újból…
Minden más is adott a jó hangulatú est eltöltéséhez: ha az átfagyott látogató sikeresen megküzd az álnokul csúszós felvezető macskaköveken, rögtön betérhet a kávézóba egy lélekmelegítő forró italra, vagy éppen megkóstolhatja Sissi kedvencét. Az út innen a park felé visz – ismét kis havazás – egy kis alagsori folyosóra, ahol ruhatár s ismét büfé fogad. A folyosó végén nyílik a színházterem, amelynek építészeti és díszítőművészeti csodáit érdemes hosszabban megfigyelnünk, esetleg a galériára is felszaladhatunk, hogy fentről is megpillantsuk az egészet. Kellemes meleg fogad a teremben, ülőhelyemet elfoglalom – nem árt vigyázni a szék lábával, ami a fűtőrács rései felé tör utat magának –, s izgatottan várom a kezdést.
Dénes István, az előadás karmestere beint a zenekarnak, majd hirtelen leállítja a muzsikát, s magához ragadja a szót magyarul és németül. Röviden ismerteti a darabról legfontosabbnak tartott gondolatait: elmondja, hogy Donizetti vígoperája több szempontból is aktuális, egyfajta opera az operában, s mint arra alcíme, „Le convenienze ed inconvenienze teatrali” – azaz Színházi illendőségek és illetlenségek – is utal, tükröt tart az operajátszás belső világa felé, kiteregeti a műfajjal járó szennyest. Nagyon érdekes, hogy az 1827-ben keletkezett mű már az opera avítt műfajának megújításáról beszél. És aktuális a cselekmény azon vonala is, hogy a fenntartó ma egyre kevesebb pénzt ad a kultúrára, a kísérletezés–újítás anyagi kockázatát nem vállalja, így sok művész, alkotó önmaga keresi a megnyilvánulás lehetőségeit, s teremti elő a szükséges fedezetet.
A darab egyrészt sziporkázó humorral figurázza ki a rendezői önkényt, a primadonnák versengéseit és hisztériáját, az egymást kitakaró, egymást leéneklő énekeseket, a végtelenségig kitartott hangokat, a sztereotípiákat és manírokat, a szöveget és a szituációkat nem értő szereplőket, a korrupciót, a megrendelő túlzott igényeit. A jóságos mama ad pénzt, de lánya énekelje a főszerepet, de ha nem, akkor a darabban legyen ilyen-olyan ária, kettős… Végül már semmi sem számít, a mama kapja meg a főszerepet, igaz, akkor már az egész darabot transzponálni kell, mert neki az a kényelmes fekvés. A darabbeli Donizetti, a szerző meg tépi a haját.
De górcső alá kerül a néző is, aki táskájában matat, köhög-tüsszög, zacskót csörget, s ki tudja még, mit csinál. A különböző hangfajokhoz tartozó sztereotip személyiségeken is kacag a szerző: az emelvényre álló, a hangjától – és a vodkától – megrészegült szovjet-orosz tenorista, aki nosztalgikus búnak ereszti fejét a szovjet himnusz hangjaira. Itt Dénes István magyarázata szükséges: a darabot kifejezetten Gödöllőre tervezték, s a kastélyszínház is a szovjet laktanya része volt, ezért szerepeltetik az enyhén melankolikus hangulatú orosz tenort. De a koloratúrszoprán is megkapja a magáét: eleve kap egy hosszú bravúráriát, de az neki nem elég: legjobb szerepeiből még önkényesen beilleszt némi öncélú díszítéseket – az eredeti darabtól és szituációtól függetlenül – az áriába. De a színpadtechnika, a jelmezek, az énekkar mozgatása sem kerülheti el sorsát: a darab, a rendezés kíméletlenül kigúnyolja, a néző pedig dől a nevetéstől. A zeneköltők vetélkedése is kiszerkeszttetik: Donizetti gúnyolja Rossinit, Agatha asszony baritonként való szerepeltetése pedig Monteverdi Poppeájára utal vissza. Dénes István a másik irányba is nyitja a paródia terét: Verdi és a későbbi zeneszerzők irányába a szovjet himnuszig és a Stille Nachtig, ez utóbbival köszön el a közönségtől.
Az igazi bomba azonban Agatha asszony, a mamma megjelenése és ténykedése. Lássuk tehát röviden a cselekményt:
Egy kis operatársulat művészei civakodnak egymással a szerepekért, nevük színlapon való elhelyezéséért, a színpadi szituációk koreográfiájáról és egyebekről: a lényeg mindenki számára az, hogy saját magát előtérbe tolja. Közben a szövegíró vitatkozik a zeneszerzővel – Donizetti színpadi megjelenítése zseniális ötlet! A nagy felfordulás közepette érkezik Agatha asszony, a másodprimadonna édesanyja, aki aztán teljesen felforgatja a világot: szerepet követel lányának, a zeneszerzésbe beleszól, végül magának követeli a főszerepet, s nem is átallja végigpróbálni… a darabot és a nézők nevetőizmait. A város vezetői azonban félnek a bukástól, ezért inkább nem támogatják a színházat. A művészek elkeserednek, de a mama elzálogosított ékszereiből meg tudják tartani az előadást. Mindenki a mama dicsőségét zengi: „Viva la mamma!”
A sziporkázó humor mellé Donizetti sziporkázóan szellemes muzsikája társul: az egész pergő, dallamos és szórakoztató. Ugyanakkor egy-egy ária vagy kettős dallamíveiben megfigyelhetők Donizetti legnagyobb, tragikus operáinak, a Lammermoori Luciának vagy a Boleyn Annának mélységei. Mind a szólók és duettek, mind az együttesek dallamvilága könnyen befogadható, áradó vagy lüktető, kellemes a hallgatónak.
Toronykőy Attila rendezése mozgalmas, szereplőinek mozgatása segíti a darabban rejlő és beleírt humor kifejtését. Díszletként a barokk színházra jellemző festett kulisszákat használja, ezek térhatású festményei egy kisváros főterének benyomását keltik, majd a darab során forgatva erdővé alakulnak, ahogy a darab a darabban megkívánja. És a háttérben forgatott kék égbolt és leengedett felhőcskék is tökéletesen illenek a barokk miliőbe – egy romantikus operában. Egyéb kellékek: egy óriási librettó, ami színpad a színpadon funkciót is betölt, Falstaff óriási széke az Opera raktárából, továbbá jelmezek az egyes énekesek operaházi jelmezeiből vagy korábbi előadások jelmezeiből.
Kiváló szereposztást sikerült összehozni az estére: Kertesi Ingrid humora mellett koloratúrkészségét is megcsillogtathatta, és igazi fúria tudott lenni a rivalizálási játékban. Egri Sándor alakította férjét és impresszárióját kegyetlen szigorral, aki mindenkin átgázolva tolja előre felesége szekerét. Fülöp Zsuzsa volt a másodprimadonna, aki szerényebben meg tudott húzódni a háttérben, a szende leánykát is hozta, ugyanakkor anyja lánya tudott lenni a vérbő humoros jelenetekben. Balatoni Éva iszonyatos utálattal tud zacskót csörgetni a primadonna produkciója közben, a banánt pedig úgy eszi, mintha ellenfelét nyomná le a torkán. Vígjátéki képességeire a Kéményseprőben már felfigyeltünk, itt is remekül hozta a figurát. De megmutatta, hogy egy mezzó is el tudja énekelni a Lucia őrülési jelenetét, ha kell. Kiss Péter hőstenorrá avanzsált egy estére, ki is használta a nyomakodó tenor adta klisében rejlő jellem- és helyzetkomikum minden lehetőségét. Gurbán János magát Donizettit szólaltatta meg, remekül megformálva a szerencsétlen zeneszerzőt, akinek épp most teszik tönkre a darabját, és ebbe kénytelen beletörődni. Alázattal engedelmeskedik, hogy ide írjon még egy „pilili-pililit”, oda meg egy trillát. Az impresszárió Ambrus Ákos volt: a figura fölényes oldalát éppúgy remekül adta, mint a megkötözött-megalázottat, aki persze talpra áll minden szorultságából.
És hát… Agatha… a mamma… Sárkány Kázmér megjelenésével szűnni nem tudó röhögés veszi kezdetét a nézőtéren. A jelenséget leírni is nehéz… Amikor a nézőtér felől közelít, könnyesre neveti magát az ember. Kinézetre körülbelül olyan, mint a jutalomjátékán Margitot éneklő primadonna, aki ottmaradt a rokkája mellett, de arcvonásaiba Asterix, a gall arcberendezését oltották. Szája csókos, mellye méretes. Befont szőke copfot visel. És persze uralja a terepet, abszolút főszereplő, remekül mókázik, énekben is kifejezi a szöveg humoros tartalmát. És közben rengeteg geget, nő-, illetve nőimitátor-paródiát bevet, hogy az ember már szinte gyanakszik… Ugyanakkor büszkén pihenteti férfikezeit leánya keblein. Habzsolja az életet!
Az est során különböző énekesi teljesítményeket hallhattunk, de talán nem is az énekszólamok makulátlansága a legfontosabb egy operaparódiában. Valójában minden szereplő megfelelő színvonalon, tudása legjavát adva szólaltatta meg áriáit, és láthatóan élvezetüket lelték a színészi feladatokban is. Tökéletesen eltalált művészek remekül megformált karakterekkel szerepeltek Donizetti darabjában, szórakoztató rendezésben szólalt meg a humoros darab, s a nézők remekül mulattak. A helyszín hangulata és akusztikai adottságai lehetőséget adtak arra, hogy olyan énekesek is hálás – és rangos – feladathoz jussanak, akik máskor a nagyszínpadon nem mindig hallhatók tökéletesen. Mondom ezt annak ellenére, hogy Dénes István lelkesedése bizony eléggé erősre dimenzionálta kis létszámú együttesét (a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara). Itt tökéletesen érthető volt minden szó, az opera nagyrészt magyarul szólalt meg, csak az áriák szövegét énekelték olaszul. A mű többszöri előadása – akár itt, a Grassalkovich-kastélyban, akár az Operaház lépcsőházi matinéin – minden bizonnyal sikert aratna, és nyolc énekesnek adna közel egyenlő nagyságrendű, egynek pedig kiemelt szerepet. Érdemes volna fontolóra venni!
Gödöllő nincs nagyon messze: 35 perc HÉV-vel az Örs vezér teréről. És az opera sem hosszú: visszafelé is van járat. Még a sűrű havazásban is.
Fülöp Károly
(Fotók: Kováts Dániel)