Világok harca - Operettszínházi esték V.
A Csárdáskirálynő újra az Operettszínház színpadán, 2008. december 2.
2009-01-13
Négy esküvő és egy eljegyzés – foglalhatnánk össze az ismert filmvígjáték eltorzított címével Kálmán Imre klasszikus nagyoperettjének különleges, december 2-ai előadásának történéseit. A színház honlapja előre meglepetést ígért, miszerint ezen az estén a színpadi történet és a való élet egymásba fonódik, a közönség nem mindennapi élményben részesül, és résztvevőjévé válik a történéseknek.
Így is történt: a darabban Edvin herceg eljegyezte Sylviát, akit ezután Bóni gróf vett el névleg, majd a félreértések tisztázása után Sylvia mégiscsak Edvinhez ment nőül, Bóni pedig asszonyává tette Anasztázia grófnőt. A negyedik esküvőre már a függöny legördülte után került sor: átrendezték a színpadot, a közönség tagjai a szertartás meghívott vendégei lettek, Kerényi Miklós Gábor színháztörténeti eseménynek nevezte, ami ezután következett. Az ötletgazda Peller Károly volt, az előadás Bóni grófja, aki kitalálta, hogy Sylvia megszemélyesítője, Lukács Anita és Vadász Zsolt, aki Edvint játszotta a darabban, az előadás után keljenek egybe egy különleges esküvői szertartáson. Ahogy a darabban is az orfeumban, most a színpadon termett rögtön a közjegyző, és az ifjú pár hivatalosan is összekötötte életét.
A rendező, Kerényi Miklós Gábor, az évad eleji sajtótájékoztatón kiemelte, hogy a produkció világ körüli útjáról visszatérve, megújulva és kissé keserűbb formában kerül újra a színház műsorrendjébe. Bizony, más ez A Csárdáskirálynő, mint a… Mint a melyik is? Legendásnak egyet neveznek csak: Szinetár Miklós rendezését Honthy Hannával, Feleki Kamillal, Rátonyi Róberttel, Németh Marikával, Zentai Annával… Nem kisebbíteném az előadás érdemeit, hiszen ha a közönség szeretete életben tart egy legendát, azt tisztelni kell. De jól tudjuk, jelentősen belenyúltak a darabba akkor különböző okok miatt, egy új átirat keletkezett, amit a nagy művészegyéniségek hitelesítettek. Nos, aki nem tud elszakadni ettől a legendától, ha nem tudja elfogadni, hogy más elképzelés is lehet, az jobb, ha kihagyja Kerényi rendezését.
Keserűbb ez A Csárdáskirálynő, mint megszoktuk. Operettszínpadon nem szeretünk szembesülni komoly problémákkal: mindent habkönnyűnek, rózsaszínek szeretnénk látni. Erre mit kapunk? Kerényi mindjárt a megkoreografált nyitány alatt a képünkbe vágja: ez az operett az első világháború idején keletkezett (ősbemutató: 1915). Erős és hatásos kép: fronton harcoló katonák, lövések dördülnek, egyikük megsérül… Kapaszkodik felfelé, menne tovább, s látomásaiban megjelenik a – fátyolfüggöny mögött kivilágított – orfeum emléke. Újra és újra elbukik, már-már azt hinnénk, meghal. Az lett volna az igazán merész, ha a halált is be meri mutatni Kerényi, de a katonának később dramaturgiai szerepe lesz. Aztán a következő kép az egésznek a komolyságát elveszi: mégiscsak habkönnyű operett? Némileg ízléstelennek találtam, hogy a sebesültet ezután hordágyra helyezik, majd pornófilmek világát idéző fehér ruhás ápoló nővérkék dongják körül – ilyet én nem láttam, csak mesélték – ápolást imitáló erotikus mozgásukkal. No mindegy, moralizálhatok én, ha áldásos tevékenységük hatására a fiatalember úgy ahogy rendbejön. 
Annyira legalábbis, hogy mindenütt, ahol megjelenik, emlékeztessen a háttérben – előtérben – zajló világégésre. Világok harca Kerényi produkciója: egymás mellett mutatja jól exponált jelenetekben a front kegyetlen, az orfeum őszinte ledér és az arisztokrata kastély hazug, erkölcstelen világát. A sebesült katona, Schulteis Arnold mankóival megjelenik az orfeumban, mutatva, hogy a magánéleti vívódások mellett, az évődések mellett sokkal nagyobb, világrengető problémák is vannak, persze a szerelmesek a szakítás pillanataiban ezekről nem vesznek tudomást, hiszen az ő világuk látszik összeomlani, s számukra ennél nagyobb tragédia nincs is. Aztán feltűnik katonánk a hercegi kastélyban is, ahol az önfeledt Hajmási Péter nótára Anhilte (ismertebb változatában: Cecília) sebesült katonák körében lejt lidérces táncot, aztán persze felülkerekedik a mulatság – de a háborús tragédiákról Anhiltének legalább alkoholos mámorában tudomást kell vennie.
A néző tehát gondolkodni kényszerül, persze megkapja a jól ismert sztorit is: lelepleződik az arisztokrácia hazug léhasága: Anhilte, az egykori Kupfer Hilda, az orfeum hajdani üdvöskéje, a körülrajongott Csárdáskirálynő múltjára fény derül, aki ugyan férjei révén kikupálódott, de erkölcsi alapja többé nem lesz, hogy fiának, Edvinnek házasságát megakadályozza Vereczky Sylviával, az orfeum tündöklő csillagával. Nincs hiány pompás, látványos színpadképekben (Gyarmathy Ágnes, díszlettervező), káprázatos ruhakölteményekben (jelmez: Kemenes Fanni) és Kálmán Imre zseniális zenéje, az örökzöld slágerek is elhangoznak, igaz új, ezáltal szokatlan fordításban (Kállai István).
Jó választás volt Anhilte szerepére Kállay Borit felkérni, régi adósságát törlesztette ezzel a színház. Igazi díva jelenik meg a színpadon, lénye betölti a színpadot, nem lehet másra figyelni, amikor jelen van. Váltója nincs a szerepben, így estéről estére ő öltheti magára Anhilte jelmezét: szemmel láthatóan élvezi a szerepet, hangja is jól érvényesül a térben, s az egyéniség bája is messze sugárzik a nézőtéren. Nem eltúlzott, kevés ám kulturált mozgással, remek tánctudással teszi élettelivé a figurát. Az asszony alkoholista beállítását nem érzem szerencsésnek, a primadonna-díva illúziót némileg rombolja, úgy is mondhatnám: nem áll jól Kállay Borinak.
Sylviaként meggyőző volt Lukács Anita szerepformálása, nagy formátumú belépőt hozott, intakt csúcshanggal. Minden adottsága megvan ahhoz, hogy a színház jelentős primadonnájává érjék az idők során: intelligens játéka, sokszínű nőiessége, dekoratív megjelenése és remek hangja már most is megvan a szerephez, s bízom benne, a későbbiekben még fejlődni fog: a középhangok itt-ott kevésbé hallhatóak és a szövegmondása érdemes odafigyelnie még.
Vadász Zsolt végig nagy hanggal, nagy odaadással énekelt, szerintem kissé a közelgő események hatása alá került – hogyne került volna! – , de szerintem kissé a teljesítmény rovására ment, ami a zenei megvalósítást illeti. Ideális párost alkotott párjával, valóban hitelesen formálta meg a szerelmes ifjú szerepét, áriáit, kettőseit is jól abszolválta, de a finomabb árnyalatokkal ezúttal adósunk maradt.
Peller Károly játékáról lehet vitatkozni, kinek mennyire tetszik, azonban tagadhatatlan: százöt százalékon benne van minden mókában, divatosan fogalmazva „nagyon odateszi” magát, dalol, rohangál, mókázik – és szórakoztat. Nem utolsó erény.
Ugyanez elmondható szubrett párjáról, Szendy Szilviről, aki valószínűleg beteg lehetett, fátyolosan énekelt, de tisztességgel helytállt, végigjátszotta Peller oldalán a darabot, szintén igen energikusan.
Hogy az operettszínházi „világok harcából” ki kerül ki győztesen? A háború, amely mindent elpusztít? Az orfeum, amely fölfelé buktatja sztárjait? Vagy az arisztokrata család, amely hiába küzd az orfeum világa ellen: meg kell békélnie múltjával, és a jövője érdekében be kell fogadnia újra a mulató csillagát? Alighanem a néző, aki jól szórakozik. Mert a régi-új Csárdáskirálynő szórakoztató és elgondolkodtató produkció egyszerre. Kell ennél több?
A megfrissült, keserűen édes Csárdáskirálynőnek sok sikert, hosszú életet a repertoáron, Vadász Zsoltnak és (immár!) Vadász Anitának sok boldogságot kívánunk!
Fülöp Károly
(Fotók: Operettszínház)