Vielen Gluck!
Christoph Willibald Gluck: A rászedett kádi – a Phrappalt Társulat előadása a Deák Diák Általános Iskolában, 2010. január 31.
2010-02-19
Sok mindenre számítottam így, vasárnap délben, de arra, amit a Deák Diák Általános Iskolában éltem át, nos, nem. A bajok mindjárt ott kezdődtek, hogy nem vettem egészen komolyan a plakáton is feltüntetett „thriller” feliratot, így kis híján elvitt a szívinfarktus. No de ne szaladjunk ennyire előre.
Még szerencse, hogy a metes Hoffmann óta egy szimpla hóvihar nem tántoríthat el semmiféle opera-előadástól, máskülönben lemaradtam volna az év egyik legviccesebb eseményéről. A rászedett kádi igen népszerű darabja a kisebb társulatok-nak és a tanulóknak, lévén hogy könnyed, és bár könnyűnek azért nemigen mondanám, nem tartalmaz bravúráriákat és kibogozhatatlan zenekari megoldásokat. Sajnos pont ezen okból kifolyólag az ember nagy eséllyel szalad bele egy-egy égbekiáltóan rossz színrevitelbe – és ha már hatféleképp láttuk meg-rendezve ugyanazt az egyszerű történetet, egy idő után azért vágyunk valami újra.
Így lehetett ezzel a Phrappalt Társulat is, amikor brainstormingolni kezdett, mihez is fogjon ezzel a darabbal kapcsolatban. Nem tudom, milyen körülmények között születhetett meg ez a szenzációs ötlet, amiből kinőtte magát Philipp György Kádi-rendezése, de emelem kalapom. Sajnos egészen biztos vagyok benne, hogy megközelítőleg sem tudom átadni azt a szürreális hangulatot, ami az előadást belengte, de azért igyekszem érthetővé tenni a (jelen esetben abszolút pozitív) elképedésemet.
Az iskola alapvetően abszurd közeg egy operaelőadáshoz: szocreál-zöld olajfesték a falakon, kopottas járólap és kedélyes összevisszaságban gyermekrajzok garmadája. Ez fogadott bennünket, ahogy felértünk a harmadik emeletre – és ekkor még nem is sejtettük, hogy benne vagyunk nyakig. A show-ban. Merthogy a szívélyes hölgy a decens kiskosztümben, akitől a jegyet vásárolhattuk, Galbács Gabriella maga volt a tégla. A kezdés időpontjában csatlakozott hozzá egy török illetőségű (?) úriember (ha nem török volt, úgy egész jól álcázza magát és jól beszéli az általam is tanult nyelvet), de még ekkor sem volt világos számunkra, hogy már javában megy az előadás. Bevezettek bennünket a fekete fóliával körbezárt, elsötétített tornaterembe, ahol – akár egy múzeumi kiállításon – felcímkézett, ámde mozgó „képekben”, sejtelmes fényekkel megvilágítva láthattuk az opera jeleneteit.
Efendink (akit a színlap következetesen Nemes Krisztiánnak hív, tehát simán lehet, hogy nem is török, csak jól megvezettek minket) tárlatvezetését Galbács Gabi „tolmácsolta”, rengeteg érdekes információt kaptunk a kádiról, török szokásokról, hangszerekről, stb. Az opera recitativói gyakorlatilag teljes egészében kicserélődtek a tárlatvezetés szövegére, a szereplők pedig bemutatásuk után elénekelték dalaikat. Érdekes megoldás volt, hogy a szereplők végig a helyükön maradtak: egyik képből „áténekeltek” a másikba egy-egy párbeszédnél.
A késdobálós jelenetet egészen szenzációsan oldották meg, a közönségben megállt egy pillanatra az ütő: ahogy a kések hatalmas puffanással nekicsapódtak a fekete fóliának, a Zelmira mögötti falból előbújt egy-egy kés, mintha valóban Nuraddin hajította volna őket. A Zelmirát alakító Szabó Anna volt az előadás fénypontja: tiszta, csengő hangja és bájos, finom megjelenése igazán kellemes élményt nyújtott. Párja, Szabó Sebestyén kevésbé tudott igazodni a kis térhez, hangja valószínűleg jobban érvényesülne egy nagyobb színpadon (vagy meg kellene tanulnia kisebb hangerővel érvényesülni).
A háremhölgyek triója (Szakács Ildikó, Dezső Sára, Csádi Nóra) precízen szólt együtt, összeszokott csapat érzetét keltették, a kádit alakító Mikecz Kornél igazán irigylésre méltó helyzetben volt, hisz a hölgyek olajjal kenegették, masszírozták, simogatták egész végig. Férfinézők szájából hallottam is néhány elhaló sóhajt, ahogy beléptünk a terembe. A kádi megjelenése egyébiránt abszolút a szerephez volt igazítva, a kecskeszakáll és a fölényes viselkedés teljesen hihetővé tette, hogy egy valódi nagyúrral állunk szemben. Hangilag sajnos kevésbé volt tekintélyt parancsoló, a háromszemélyes zenekar (Tóth Lajos, Bartek Zsolt, Philipp György) néhol túljátszotta.
Fatimét a gyönyörű, keleties szépségű Szathmáry Judit alakította meglehetős átéléssel, dühös áriája közben csak úgy röpködtek a ripityára tört tükör darabkái. Sajnos azonban az alakítás elvonta a figyelmét az éneklésről, és míg első áriája rendben volt, a másodikban már több alulintonálás és egyéb hangi bizonytalanság fordult elő. Valószínű, hogy a hűvös tornaterem nem tett jót a hangszálaknak, bár ez nyilván nem magyarázat a hamis hangokra.
Omart Veres Borcsi személyesítette meg, olyan élethűen, hogy nehezemre esett elhinni: az üvegekben csak víz van, és nem házipálinka.
És itt jött a váratlan fordulat. Omegát, a szörnyszülött lányt egy letakart ketrecben láthatta csak meg a kedves nagyérdemű, már amennyiben bekukucskált a lyukon. A szerencsé-sebbek csak egy UV-festékkel összemaszatolt emberalakot láthattak, akik azonban mókás kedvében fogták ki Bubnó Márkot (jelesül én), azok bizony sikoltozva menekültek a ketrectől, hősünk ugyanis nem átallott szívbajt hozni rájuk: nekikugrott. A szörnyeteg alakítását olyan – szó szerint – véresen komolyan vette, hogy a zárójelenetnél már elég messze jártunk Gluck operájától. Maradjunk annyiban, hogy a kádi néhány létfontosságú szerve nem úszta meg épségben a show végét, a művérnek hála pedig még az erősebb idegzetűeknek is összeugrott a gyomra a horrorisztikus befejezésnél.
De nem ez volt az egyetlen eltérés Gluck partitúrájától. A társulat ugyanis szabadjára engedte a képzeletét, így a háremhölgyek egy pillanat alatt rajnai sellőkké változtak, Nureddin énekelt egy Nessun dormát (!), Galbács Gabi pedig a kádi viselkedése fölötti mélységes felháborodását Gertrudis áriájával fejezte ki, miközben egy idegenvezetésre használatos esernyővel közelített az uralkodó felé. Az ária végén a török múzeumigazgató üvöltözni kezdett vele, mire Galbács összetörten magyarázkodott a közönségnek: „Elnézést kérek, az igazgató úr nem kedveli, ha hangot adunk személyes véleményünknek.”
Ekkor már fennhangon kacagott a közönség, és innentől mindenre vevő is maradt. Nem lepődtünk meg a zurna (török síp) hangján sem, és bár a happy end kissé véresre sikerült, mindenki mosolyogva hagyta el a tornatermet. (Hozzáteszem, egy hat évnél nem idősebb néző úgy, ahogy volt, elaludt a thrilleren, úgyhogy kicsit el is gondolkodtam.)
Nos, kérem, így lehet ma Magyarországon kevés pénzből, rengeteg lelkesedésből és ötletből egy igazán szórakoztató operaelőadást létrehozni, amely egészen biztosan megnyer pár embert a műfajnak. Sok ilyet kérünk még!
Csepelyi Adrienn
(Fotók: Borovi Dániel)