Verizmus bécsi módra
Parasztbecsület, Bajazzók, Bécs, Staatsoper, 2008. február 20.
2008-02-23
CAVALLERIA RUSTICANA
Santuzza: Lukács Gyöngyi
Turiddu: Peter Seiffert
Lucia: Daniela Denschlag
Alfio: Alberto Mastromarino
Lola: Roxana Constantinescu
PAGLIACCI
Canio: José Cura
Nedda: Tamar Iveri
Tonio: Georg Tichy
Beppe: Ho-yoon Chung
Silvio: Morten Frank Larsen
Karmester: Marco Armiliato
Rendező, díszlet és jelmez: Jean-Pierre Ponnelle
Karigazgató: Thomas Lang
Ma este kerül színre 90. alkalommal Jean-Pierre Ponnelle rendezésében a Parasztbecsület és a Bajazzók a bécsi Staatsoperben. Egyáltalán nem új tehát a rendezés, a Pro:lognak, a STOP saját újságjának hátoldalán éppen ennek a Bajazzók-előadásnak 1985-ös cd-felvételét reklámozzák Plácido Domingóval a címszerepben.
De a rendezés nemcsak nem új, azt sem mondanám, hogy feltárja a művek mélyrétegeit, sőt: igazából semmit nem tár fel, mindössze keretet ad a cselekménynek. Van falusi tér, templom, házak, lépcső, és vannak jelmezek: rakott szoknyás, fekete ruhás asszonyok, de a férfiak is feketében, és üdvözlendő, hogy Lola sincs a végzet asszonyának öltöztetve. A Bajazzók színesebb: bohócjelmezek természetesen – épp csak Nedda Colombina-ruhája lóg ki a sorból, ez olyan, mintha konzumnő lenne a századelőről és nem Harlequin kedvese.
Persze nem a rendezésre voltam kíváncsi, viszont ez szorosan összefügg a következő mondanivalómmal. Értelemszerűen csak regisztrálhatom, hogy Lukács Gyöngyi Santuzzája nagy és hangos sikert aratott, de a kritikai értékelés nem az én feladatom. Azonban nehéz helyzetbe hozom magam, ha róla nem írok, mert az első perctől uralja a színpadot és az előadást, ebben pedig szerepe van a rendezésnek is (azzal együtt, hogy nem tudom megállapítani mennyi a rendezői instrukció és mennyi a saját akció). Kezdjük azzal, hogy a rendezők kényszert éreznek megrendezni az előjátékot, nálunk Lola és Turiddu ölelkezett, hol motoron, hol a nélkül, itt pedig Santuzza hallgatja a Sicilianát, ezzel mindjárt exponálja az alakját a rendező: kedves nézőink, itt most az ő története következik. De nem éri be ennyivel, előre megmutatja, amit Santa percekkel később úgyis elárulna Lucia mamának: ő bizony ki van közösítve. Ezt onnan tudjuk, hogy a jelenet végére asszonyok érkeznek, akik ujjal mutogatnak a szegény lányra. (Ugyanők a végén majd siratókórussá alakulnak, és egy réteg szoknyát a fejükre borítva siratják Turiddut.)
De mi ezzel a baj? Alapvetően semmi: lehet Santuzza a főszereplő, miért ne? (Jó, a kiátkozás - pestiesen szólva – ciki.) Azonban érdekelne egy olyan rendezés is, amelyik Turiddu jellemével is foglalkozik, túllép a falu bikája-típusú ábrázoláson. Persze, sajnáljuk Santuzzát, csúnyán bántak vele, de ő sem hibátlan, messze nem. Az is tény, hogy Turiddu bűnös, de a kép lényegesen árnyaltabb lehetne, ha úgy tekintenénk rá, mint akit elhagytak, mert Lola ezt tette vele, és későbbi viselkedése ebből a csalódásból ered, bár felmentést nem ad neki. Senki sem szent a darabban, Lolát nem kell magyarázni, de Alfio is pontosan tudta, mit vállal, amikor egy fiatalabb nőt vett el, aki nyilvánvaló anyagi érdekből választotta őt. Ebből a négyszögből izgalmasabb színrevitelt is ki lehetne hozni.
A felvezetést azért tettem, mert magyarázza, miért éreztem felemásnak Peter Seiffert Turidduját. Egyrészt vokálisan a legjobb, amit élőben valaha hallhattam – bár ez nem sokat jelent, ha az utóbbi évek Erkel színházi produkcióira gondolunk. De Seiffert tényleg jó, a szerep abszolút értékéhez mérve is, sokkal meggyőzőbb, mint a közelmúltban közvetített bécsi Mesterdalnokok-premieren, ahol a hang lebegése kimondottan zavaró volt. A hosszan tartott hangok most is lebegnek, de a darab rövidebb, így kevesebb van ezekből, és nem is fárad el annyira az énekes. A Siciliana még halványabb talán, de a Bordalt és a Búcsút már nagyon szépen oldja meg. Bajban vagyok azonban az alakítást elemezve: többször és többekkel kellett volna látnom ezt a rendezést ahhoz, hogy a rendezői szándékot és az egyéni törekvéseket elkülöníthessem. Meg aztán, ha nem Bécsről, hanem Budapestről lenne szó, tapasztalatból arra tippelnék, hogy egy ilyen régi rendezés már annyira kopott, hogy úgyis mindenki azt csinál, amit akar és tud. A lényegre térve: ez a Turiddu a klasszikust hozza, nem akar rokonszenves lenni, a csúcspontot a Búcsúra időzíti – ez már szenvedélyes, egészen addig nem tűnt különösebben kidolgozottnak a figura, ez főleg egy ilyen erős Santuzza-karakter mellett feltűnő.
Lola és Lucia korrekt, Alfio szerepében azonban nívósabb produkciót várna az ember a Wiener Staatsoperben. És ezt sajnos még el kell mondanom Silvio kapcsán is, úgyhogy essünk túl rajta: az énekest alkatán kívül semmi nem predesztinálja Silvio szerepére.
A Bajazzók ugyanebben a díszletben játszódik, marad a falu-háttér, bár funkciója nem lesz ezután sem, viszont begördül egy autó az elején, ezt körbe-körbe játsszák a szereplők, ha már ott van, de a végére szerephez is jut: a lenyitott platóból színpadot gyártanak, itt zajlik az előadás. Érdekes megoldás: a nézők, mármint a falu népe nekünk szemben foglal helyet, a színtársulat pedig nekik játszik, de úgy, hogy közben nekünk is, annál is inkább, mert kifelé énekelni sokkal praktikusabb, mint a nézőtérnek háttal, befelé…
Itt megint meg kell állnunk egy pillanatra, mert ennek az előadásnak is volt különlegessége, őt José Curának hívják. Már a jegyvásárlásnál vigyázni kellett: gyakorlatilag azonnal felvásárolták a megfizethetőbb kategória jegyeit, és elég valószínűtlen, hogy mindenki most akarta megismerni a két verista remekművet. Persze nem mindenki Cura miatt váltott jegyet, például én sem, de páholytársaim is érdekesen tükröznek két megközelítést: egyikük láthatóan Seiffert-rajongó volt, csak őt fotózta a tapsok alatt, aztán öltözött és távozott, a második rész nem érdekelte. Másikuk viszont éppen ezért jött, távcsővel felszerelkezve rajongott Curáért (a kettes páholyban ez kissé túlzásnak is tűnt).
Naivan azt hittem, ha végre élőben is meghallgatom azt az énekest, aki hihetetlen mértékben megosztja az operalátogatókat, akkor majd lesz róla valamilyen képem, pontosabb, mint a felvételek és az egyetlen élő, ám szabadtéri és csak koncerttapasztalat alapján. Persze, hogy nem így történt: most is csak egy aktuális formájáról számolhatok be, ráadásul az alakítás szempontjából fontos zárójelenet szinte végig a látóteremen kívül zajlott, a színpad jobb oldalán, így a gyilkosságokról is lemaradtam, legalábbis, ami a látványt illeti.
De visszatérve az elejére: Cura titka – azt hiszem – éppen ez: megosztja a közönséget, de semmiképp nem hagyja hidegen. És mindegy, mit, de beszélnek róla - állandóan. Kritikusai sokáig rosszul viselték a laza színpadi viselkedését, miért nincs frakkban-szmokingban, és egyébként is miért viselkedik showmanként a koncertjein? (Miért ne?) Aztán mostanában az a sláger, hogy sok a női rajongója, és azok is tinilányok meg háziasszonyok – és nyilván ez is túlzás.
Most egy olyan szerepet alakít, ahol a „latin macsó”-figura nem adható el, és meg sem próbálja, így Caniója hiteles lesz.
Érdekesség, hogy az előadáson a Prológot is ő énekli, ezt ismerhetjük már az egyik lemezéről. Az okról kétféle magyarázatot hallottam, az egyik az, hogy az eredetileg kitűzött Leo Nucci helyett beugró bariton már nem vállalta, a másik, hogy Cura maga szerette volna énekelni, de akár mindkettő lehetséges, végül is mindegy. Sajnálatos azonban a megvalósítás: ez a Prológ nagyon gyenge volt. Más szót nem tudok rá: erőszakosan énekelte és kevés sikerrel, ami a magasabb hangokat illeti. Ehhez képest váratlanul feljavult, amint visszaalakult tenorrá, és már az első jelenet végére rendben volt. A későbbiekben tartotta ezt a szintet; az ária inkább rezignált volt, mint szenvedélyes, ez is egy interpretációs lehetőség. A fináléról már csak auditív élményeim vannak, és jó hír, hogy vokálisan árnyalt volt, úgyhogy összességében megállapítható: nemcsak a „tábora” ünnepelte Curát, a siker nagyrészt megérdemelt volt.
További öröm és felfedezés a Neddát éneklő Tamar Iveri, aki szépen énekel, és egy izgalmasabb rendezésben, az aktuális Silviónál jobb partnerrel átütőbb alakítást is nyújthatna, de már így is élmény volt.
Másik partnere, a Toniót alakító Georg Tichy már hallhatóan nem teljesen intakt, de vokálisan és színészileg is kidolgozott a figura, így ez is inkább pozitív élmény.
A végére hagytam a zenekart, és megintcsak nem tudom, hogy a karmestert vagy a zenekart dicsérjem, vagyis: a Bécsi Állami Operaház Zenekara elég kiemelkedő zenekar ahhoz, hogy bárki keze alatt így játsszanak? Vagy azért a döntő szerep mégis Marco Armiliatóé volt? Őt véletlenül elég jól láttam végig (ellentétben a színpad jobb oldalával), és feltűnőn energikusan vezényelt, ugyanakkor ez nem jelentett harsányságot: a legutóbbi erkeles tapasztalatok után felemelő volt ilyen kidolgozottsággal, színekkel hallgatni ezeket a darabokat.
Ha lehet vagy érdemes egyáltalán mérleget vonni, az a következő lenne: egyrészt Bécsben is vízzel főznek: a sztárokat meg tudják fizetni, azonban a főszerepeken kívül nem osztanak jobban szerepet, mint itthon – sőt… Másrészt újabb megfigyelés: ott sem tapsolnak tovább, bármekkora is a siker, pár perc után elunja a tisztelt publikum, és hazamegy (pedig még a békávé sem kényszeríti...). Biztosan nem áll ez a tétel a premierekre, de egy repertoár-előadás után ezt tudtam regisztrálni.
És még egy észrevétel: a hol fel- és hol eltűnő verista duó jelenleg hiányzik a hazai repertoárról, fel kellene újítani, annál is inkább, mert kínálkozik a premierre egy kiváló Santuzza, a Bajazzók pedig a Ponelle-félénél egy lényegesen jobb rendezésben, eddig is jó szereposztásban ment.
Mondanám, hogy addig is ott a bécsi előadás, még három van hátra a sorozatból, de hiába ajánlom, jegy már nemigen akad. Marad a remény a mielőbbi hazai viszontlátásra.