Végjátékok
Demény Attila kamaraoperái a Művészetek Palotájának Fesztivál Színházában
2007. szeptember 21.
2007-09-24
A Budapesti Kamaraopera és a Kolozsvári Magyar Opera Stúdiójának előadása
Közreműködik a Kolozsvári Magyar Opera Kamarazenekara
Rendező: Demény Attila
Díszlet-jelmez: Venczel Attila
1. Parafarm
Librettó: Visky András (George Orwell Állatfarm című regénye nyomán, Christian Morgenstern és Petri György szövegeinek felhasználásával)
Vezényel: Incze Gergely Katalin
Napóleon (félelmetes berkshire-i kandisznó): Szilágyi János
Hógolyó (disznó, fiatal kan): Pataki Adorján
Süvi (egy kis disznó): Székely Zsejke
Rózsi (igásló, középkorú, kövér kanca): Popovics Zsófia
Bandi (igásló, hatalmas állat, jó munkabíró): Sziklavári Szilárd
Benjámin (szamár, a legöregebb állat a majorban): Laczkó V. Róbert
Két kopó: Veress László, Sándor Árpád
Bárányok: Hary Judit, Pataki Enikő, Páll Ildikó
2. Bevégezetlen ragozás – haláltáncjáték
Librettó: Visky András (Örkény István egyperces novellája nyomán)
Vezényel: Serei Zsolt
A szoprán: Hary Judit
A másik szoprán: Pataki Enikő
A mezzoszoprán: Molnár Mária
A tenor: Laczkó V. Róbert
A bariton: Sándor Árpád
A basszus: Szilágyi János
3. Az utolsó meggymag
Librettó: Lászlóffy Aladár (Örkény István egyperces novellája nyomán, más szövegekkel kiegészítve)
Vezényel: Serei Zsolt
A négy magyar: Pataki Adorján, Laczkó V. Róbert, Sándor Árpád, Bancsov Károly
Narrátor: Bogdán Zsolt
A Budapesti Kamaraopera és a Kolozsvári Magyar Opera Stúdiójának előadásában vitték színre Demény Attila kisoperáit pénteken a Müpa Fesztivál Színházában a zeneszerző rendezésében. A kolozsvári születésű komponista három darabja a rendszerváltozás óta eltelt bő másfél évtized kórképe, az akkori remények és illúziók elvesztésének mementója. Pesszimistább a kép, ha azt is hozzávesszük, hogy a librettók alapját képező irodalmi művek: Orwell Állatfarmja ill. Örkény egypercesei bőven az 1989-es fordulat előtti időszak termései, mégis aktuálisnak érezte az alkotó őket kevéssel a rendszerváltás után, s érzi ma is. Erről tanúskodik a három darab keletkezési dátuma: az első 1992-ben, a második 2001-ben a harmadik pedig 2007-ben készült.
Demény Attila így fogalmazta meg ars poeticáját három kamaraoperájáról: „ A Parafarm az ellopott forradalom, a Bevégezetlen ragozás a magány és a leépülés, Az utolsó meggymag az utolsó négy magyar története. A három mű más-más zenei nyelven szólal meg, valamiképpen mégis együvé tartozik. Mindhárom történet ugyanis a sikertelenségé, egyfajta végállapot, amelyben már alig lehetséges az értelmes, összefüggő beszéd; helyette emlékek, indulatok bukkannak fel a mélyből. Ez a történet a veszteseké, a folyamatos kudarcé, a csalódásoké, a rögeszméké: nagy utazás a szertefoszlott illúziók nyomában.”
A második darab beszédes alcíme egyben műfajmegjelölés is: haláltáncjáték. A szót alkotó három fogalom kiterjeszthető a másik két darabra is – ezek a közös motívumok – a szcenikából kiegészülve az utazás és az ahhoz kapcsolódó koffer fogalmával. A modern hangzásvilág közepette fel-feltűnik egy-egy andalító keringődallam (a klasszikus zenei ízlésű néző fülének is kellemes), mely a hősöket – anélkül, hogy észrevennék – végzetük felé sodorja.
A „Minden állat egyenlő” szólamának és az „Állat-állam, álom-állam” illúziójának felült parafarmi véglények leendő diktátoruk hatalmát építik, aki most egy hamisan csengő Hazám, hazám-parafrázissal bódítja őket, s akinek kegyetlen mészárlásaitól retteghetnek (parázhatnak) hamarosan...
Az ő útjuk nem az ígért álomvilágba vezet, még csak nem is a földön létező világok legjobbikába; hiába éneklik egymásnak szerelmesen, hogy „követlek én”: az ő nagy utazásuk dikta-túra – egyenesen a halálba. A halál megjelenítése is jelképes: a bekötött szem és kivégzés motívumának modern tárgyiasulása, hogy a két kopó napszemüveget tett az éppen kivégzettek szemére. A diktatúrák jellemzője, hogy nem örök életűek, de arról már nem szól a darab, hogy egyszer Napóleonra is sor kerül, lesznek majd új lázadók, s közülük is kitermelődik egy új elnyomó hatalom új vezére. Erre legfeljebb Napóleon nevéből következtethetünk Waterloo ismeretében…
Az Orwell regényéből pará-nyivá zsugorított cselekmény egy félórányi operára (parafrázisra?) volt elegendő. Önmagában kevés lenne a közönség egész estés szórakoztatására, a trilógia darabjaként érdekes, továbbgondolásra méltó felütés. A színpadi játék jelzett: az elsötétített játéktérre – mivel a nézők is a színpadon foglaltak helyet – különös lények kis csapata érkezik, kezükben súlyos koffer. Utazni készülnek, már becsomagoltak. Öltözékük jelzett szintén; olykor csak egy sapkából, fejkendőből – olykor irodalmi olvasmányainkból – tudjuk kikövetkeztetni, hogy ki milyen állatot személyesít meg, például rózsaszín pomponos sapka – malac stb. Érdekes megfigyelni, hogy ennek a darabnak van ugyan cselekménye, mégsem konkrét akciókat játszanak a színészek, hanem inkább mozgásszínházi eszközökkel ragadják meg a bezárt karám oldalait és a létezésük határait feszegető oktalan állatok közösségének élethalálharcát.
Az est során a második mű egy grammatikai akció, nevezetesen egy ragozási sor (tán utolsóként jutna az ember eszébe mint operalibrettó lehetősége) alapján felépített haláltáncjelenet, mégis sokkal cselekményesebbre lett rendezve, mint elődje; pontosabb karaktereket kapunk, melyeket látható élvezettel oldottak meg a szereplők. A szereplőknek nevük sincs a műben, mindössze a hangfaj megjelölése szolgál azonosításukra. A zeneszerző továbbgondolva operáját a színpadi megjelenítésben külön vonásokkal, valamilyen önpusztító mániával ruházza fel hőseit: egyikük bolondként rázza egy dobozban kockáját, a másik füstkarikát eregetve vet erotikusan csábos pillantásokat a férfiakra, a harmadik őrjöngve kapálózik… És megszólal a keringő… Záróakkordjai Verdi Álarcosbáljának zenéjét idézik, amikor a zenekar Riccardo leszúrása után játszik tovább, majd lassan-lassan abbahagyja.
A halál keringője, indulás. És a középen elhelyezett kofferba elkezdődik a beszállás. Cinkos együttjátszás a nézőktől: azon gondolkodunk, vajon befér-e mindenki. S ami rosszabb: drukkolunk, hogy beférjen, ahelyett, hogy kirángatnánk onnan… Ilyenek (is) vagyunk mi, emberek… „De annak a fél lába még kint van!”
A harmadik kisopera aratta a legnagyobb közönségsikert, tehát az est megfelelt a fokozatosság és az előrehaladás elvének, sikerült feltenni a végére a koronát – learatni a meggymagot. Itt már komoly szerepet kapott a humor, a dráma is drámának látszott, színjátéknak, narrátor szerepeltetésével. A szürke színpadi térben nyers, lapraszerelt faállványok hevernek, négy szólista jelenik meg, a faállványokéval egyező színű, drapp népi motívumokkal díszített vászonruhában, mezítláb.
„Már csak négyen voltak magyarok. Egy meggyfa alatt tanyáztak.” Narrációval kezdődik a harmadik opera, a magyarság történetének végpontján, némileg emlékeztetve Madách eszkimó-színjéből az emberi civilizáció pusztulásának látomására. Madách egy terjedelmes drámai költeményben juttatja hőseit e végpontra, Örkény egypercesben teszi meg. Mindkét műfaj kuriózum a magyar irodalom történetében. Madách művében az ember elállatiasodását láttatja, aki az élelemért – a kevés fókáért – való küzdelemben még társait is agyonüti. Demény Örkény-operájában, Az utolsó meggymagban ugyancsak keserű a diagnózis, immár a magyarság relációjában. A négy szereplő csak sorolja a gondokat: „Utolsóként mi maradtunk szerte a hazában…” – s különös felhangot kap ez a mondat, ha e művet egy, a megmaradásért, a létéért küzdő kis, határon túli színtársulat lelkes csoportja adja elő. És még elgondolkodtatóbb, ha e társulat honlapjára pillantunk: mennyivel nagyobb alkotó csapatmunka folyik abban a teátrumban, mint a Pesten viaskodásokon elvérző operaévadban. És most előrukkoltak ezzel az operahármassal…
„Megmaradtunk, s mi se vagyunk épek… A sorsunk kapott léket… Úgyis minden elsüllyedt már... Erős várunk nincsen…Nem jó hely ez…” – folytatódik a lajstrom, hol egyik, hol másik szólista feljajdulásában. A tétlenség azonban nem tartható fenn – megint megszólal egy keringő - , célt keresnek maguknak hőseink: a nagy tettet együtt lehet csak véghezvinni, összefogásra van szükség – hányszor hallottuk már ezt! – , „lehozzuk a magos meggyet, az utolsó fontos meggyet”, „az emlékmű egy meggymag legyen”, a magyarság utolsó hírmondója… Ekkor a színen heverő létraállványokból emelvényt építenek szereplőink, s ezek segítségével eljátsszák az egymás vállára-hátára állás és a meggymag megszerzésének szertartását. A magasban álló alakok az összefogás dicsőségét hirdetik, de munkájuk közben szem elől tévesztették a célt: mit is akartak valójában. „Cél elérve, már felértem, értem, értem… Jaj, de mit akartam?”
A három darabot szünet nélkül játszották, kicselezve a modern elől menekülő nézőket. Biztos akadtak volna ilyenek, hiszen a Parafarm megrendezése volt a legkevésbé kidolgozott, zeneileg is a legkevésbé komplex, és az alapműhöz viszonyítva ezt sikerült legkevésbé és a legkevesebb veszteséggel önálló, a maga lábán is megálló operává alakítani, míg a másik kettő sokat nyert a zenei változattal), mégis igazságtalan lett volna az első darab alapján elhamarkodott ítéletet mondani Demény Attila gazdag művészetéről, gondolkodásmódjáról és ötletgazdagságáról.
A három mű, kb. 65 percnyi zenei anyag már némi bepillantást engedett ebbe, s amiben a lelkesen játszó társulat, a szövegírók, a zenészek – különösen kifejeződött ez Incze Gergely Katalin erőteljes, szuggesztív, a nézőket is magával ragadó vezénylésében – már régóta hisznek, s elkötelezettjeivé váltak.
A végről szóltak ezek a zenés játékok, de szerencsére nem az opera műfajának végéről. S talán egy kicsit a Kolozsvári Magyar Opera virágkoráról is, valamint új magyar művek születéséről. No para.
Fülöp Károly
Névjegy
Demény Attila
- 1955-ben született Kolozsvárott
- 1973-1979 – ugyanitt zongora- és zeneszerzői tanulmányokat folytatott
- operarendezői képesítést szerez a bukaresti Színház- és Filmművészeti Főiskolán
- 1979 – létrehozta a Sepsiszentgyörgyi Kamarazenekart, ennek karmestere és művészeti vezetője 1982-ig
- 1980-83 – a Nagyszebeni Állami Filharmónia zongoraszólistája
- 1988-tól a Kolozsvári Magyar Opera rendezője, majd az Operastúdió alapítója és művészeti vezetője
- a Romániai Magyar Zenetársaság elnöke