Turistaszemmel – két nap Debrecenben
Nagytemplom, Kossuth-szobor, Déri Múzeum, Arany Bika, Csokonai Színház - és persze Bánk bán: Debrecenben jártunk.
2008-10-02
Két és fél óra a vonaton, plusz a negyedórás késés, és máris a debreceni Nagyállomáson találjuk magunkat. Csokonai városában stílszerűen a Csokonai utcát keressük – ott lakunk -, hogy aztán az estét a Csokonai Színházban töltsük. Keresgélés közben találunk is buszt Bánk felé, de ez még várhat estig – előbb a városnézés.
Jó turistához illőn célba is vesszük a Kálvin teret – Debrecenben gödörmentes szerencsére -, a Nagytemplomnál feltűnő a tömeg – szombat délután, tehát esküvő. Hamarosan a menyasszonnyal is összefutunk az Arany Bikában – a híres épület bejárata sajnos feltűnően szocreál, de ez még semmi a mellé épített, ízléstelen giccs-szökőkúthoz képest. Szépen parkosított, hangulatos sétálóutca – elképzeljük virágkarnevál idején – de így szombat délután meglehetősen csendes, mint az egész város. Ha már séta, megkeressük a színházat. Egyelőre kívülről: tetszetős épület, hasonlít a szegedi színházra, és aztán belülről kiderül, hogy tényleg. Háromszintes, félkör alakú nézőtér, páholyokkal, ismerős bordó függönnyel.
De séta tovább: Csokonai szülőháza – eléggé elhagyatott, és bár néhány éve újították fel a tábla szerint, ennek alig van nyoma.
Szembejön még Szabó Lőrinc szobra, emléktábla Tóth Árpád egykori lakhelyén – és persze a nagyon gazdaságos hipermarket, amit - úgy tűnik – mindenhol elsődleges tájékozódási pontnak lehet használni (sokkal előbb találjuk meg a szállást, ha nem az utcanevet kérdezgetjük, hanem az áruházat keressük).
Sok idő most nincs nézelődni, hat órás a kezdés a színházban. Jegyátvétel, lassan gyülekezik a közönség – érdekes, hogy hétvégén sincs telt ház. De a város közben felébred, a délutáni nagy csönd után végre látunk embereket az utcákon.
Az előadás régi ismerős – folyton változó formában, de érezhetően egyre erősebb. A harmadik premier három hónap alatt, de most végre van kifutása: ez a negyedik előadás volt és még lesz az évadban. Összeszokott csapat és magas színvonalú együttjáték egy olyan előadásban, ahol van tere az egyes karakterek kibontásának, van hozzá rendezői segédlet. A pénteki, operaházi Bánk bán után, egymás mellé téve a kettőt, nagyon látszik, hogy míg a profi csapat sem tudja a színpadilag reménytelen produkciót eladhatóvá tenni az Operában, addig a szerencsésebbek lubickolhatnak a szerepeikben. Az operabarát pedig belátja: megérte vonatra szállni, hogy ne csak zenei élménnyel gazdagodjon – bár az is elsőrangú, köszönet érte többek között a Debreceni Filharmonikusoknak és a zenei irányításnak.
Az egyébként lelkes közönség kicsit zavartan áll a második felvonás után: a régi-új Erkel-opera tartogat meglepetéseket az első találkozás alkalmával, sokan nem is értik, hogy most vége van, vagy mi is lesz a harmadik felvonással. Aki kabátért indulna, azt a ruhatárosok visszafordítják – gondolom -, mivel a szünet után visszatérnek a helyükre.
Aki folyamatában követi az előadásokat, annak feltűnhetnek az apróbb változások a rendezésben, de a legszembeszökőbb mégis az a természetesség, ahogyan a szereplők viselkednek a színpadon, az elmélyült színészi játék, amelyet most már nem zavar sem a premier izgalma, sem a művel való ismerkedés (azoknál, akik most találkoztak vele először), és a nyári fesztiválok hangosítási nehézségei is eltűntek az ideális kőszínházi körülmények között. Egyúttal végre kiderül: kinek mennyire elegendő a hangterjedelme – és öröm, hogy pozitív a mérleg: senki nem marad alul a zenekari szövettel való küzdelemben. Azt hiszem, igazából nincs is küzdelem: a darab megszólal, kiemelve a fontos motívumokat, sosem harsogva, és valamiképp azt is sikerül ellensúlyozni, hogy az énekkar számát tekintve nincs versenyben az operaházival, de megoldják, sőt az énekelt szöveg bonyolultsága és régiessége ellenére is érthető tud maradni. Ezzel együtt: azt hiszem, illene feliratozni a darabot, mert még a legérthetőbb szövegmondás mellett is csak nagyon intenzív koncentrációval fogható elsőre a mai nyelvhasználattól meglehetősen eltérő mondatszerkesztésű és szóhasználatú szöveg – amely azonban nagyon szép és veretes, ezért feltétlenül megőrzendő.
Előadás után a turista riporterré változik: interjú következik Bódi Mariannával (hamarosan olvashatják). Majd esti séta a szállásra és kellőképpen fáradtan ágyba zuhanás.
Vasárnap újra turistaprogram: szélmalom a Hortobágy utcában (Közép-Európa legnagyobbika, de ezt csak előzetes olvasmányokból tudjuk, a helyszínen egyetlen tábla vagy felirat sem jelzi, hogy ipartörténeti műemlékkel van dolgunk. Ezzel átellenben újabb templom (korábban láttuk a Csonkatemplomot is, amely nevét az elveszített tornyáról kapta), itt pedig megtudjuk, hogy ez a templombelső a mása a Nagytemploménak – csak kicsiben.
Mielőtt a belvárosba térnénk, még egy kaland: keressük Csokonai síremlékét. (Ha szinte sehol nincs utcanévtábla, az eléggé megnehezíti ám…) A Dorottya utcában találjuk a Hatvan utcai temetőt – de a név ne tévesszen meg senkit, ez a temető annyira használaton kívüli, hogy talán 4-5 sírkő maradt még itt, az évszámok alapján legkésőbb a huszadik század elejéről. A felirat tanúsága szerint az 1806-ban eltávozott költőnek harminc évvel később emelték ezt az emlékművet.
Ezután újra vissza a belvárosba: a Déri Múzeum következik: a tér is a múzeum névadójának nevét viseli és a Múzeum utcából nyílik – ez utóbbit nem jelöli a térképünk. Debrecen történetével ismerkedünk a kiállításon: a céhek jelvényeit és mindenféle kellékeiket látva nem tudunk nem mosolyogni: mintha a nürnbergi mesterdalnokok közé érkeztünk volna.
Természetesen a fő látványosság a Munkácsy Terem – immár kettőre csökkent a híres Krisztus-képek száma: a Golgota és az Ecce homo még itt látható, a Krisztus Pilátus előtt már visszatért Kanadába.
Közben ebédidő, utána pedig irány a vonat – ennyi fért a szűk két napba. De lesz miért visszatérni legközelebb: kimaradt a Nagyerdő és a Hortobágy is, ami pedig a színházi évadtervet illeti, nem lesz nehéz összekötni a kellemeset a még kellemesebbel.