Turandot light – avagy a Marica grófnő Szegeden
Nagyon szubjektív és rendhagyó beszámoló következik Szegedről, a Marica grófnő premierjéről - 2007. július 27., 28., 29.
2007-07-31
Kinek készült ez a rendezés? Ez volt a kérdés a premier után, és ugyanez maradt most is, a harmadik előadás után. Adott a Szegedi Szabadtéri, ahol reklám dolgában még mindig a legjobban állnak országosan, részben ennek eredménye lett a három telt házas előadás. Adott egy „sztárcsapat”, akiket a legkülönfélébb területekről válogattak össze, hogy idevonzzák esténként azt a négyezer nézőt – és vonzották is. De vajon milyen arányokban? Kit akart kiszolgálni a rendezés? Mindenkit? Lehet-e minden nézői csoportnak megfelelni a filmszínészek rajongóitól az operettistákon át a fanatikus operabarátokig (jómagam)? Elég hozzá, ha összeturmixoljuk ezt a sokféle művészt, és meglátjuk, mi lesz belőle?
Először is feltétlenül keverjünk hozzá látványos díszletet, mutatós jelmezeket, és bolondítsuk meg humoros-kedves-jópofa kellékekkel. Írjuk át a szövegkönyvet, tegyünk bele mai humort, aktuális célzásokat, kiszólásokat, és bőven adjunk hozzá olcsó poént is, ha nem bízunk a néző agyi kapacitásában. És ha nem bízunk a darab erejében, abban, hogy megáll a lábán extrémitások nélkül is, akkor feltétlenül csináljunk idiótát minden szereplőből - a két főhős kivételével. Sőt: teremtsünk irreális figurákat, mint Zsupán vagy Populescu, tegyünk melléjük egy naivának induló, ám nagyon gyorsan közönséges konzumnővé változó Lizát. Ebbe a közegbe helyezzük bele a két főhőst, akik mint egyedüli normális szereplők, holtbiztosan egymásra találnak.
Itt aztán mindjárt adódik a lehetőség a sznob operisták kiszolgálására is: a tapasztalatok alapján teljes élményt tud adni az előadás akkor is, ha csak a primadonna és bonviván jeleneteire koncentrálunk. Annál is inkább, mert így nem kell észrevennünk az énekművészet és a prózai színészet irányából érkezők énekes teljesítménye között tátongó szakadékot.
Kinek készült tehát a produkció? A rendező nyilatkozatai szerint a cél az operett újbóli felvirágoztatása, ezért is nyert meg a két főszerepre profi énekeseket, aki be is csalogatták az operakedvelőket. A többiek feladata lehetett a közönség más rétegeinek megnyerése, viszont a műfaj új életre lehelésének nem okvetlenül a legbiztosabb eszköze a prózai színészgárda, akik ének(nem)tudása inkább riasztja a zenés műfaj rajongóit, akik talán nem véletlenül kerülték el eddig is az Operettszínház környékét, csakúgy, mint az igénytelen operetthaknikat. Na de lépjünk is túl ezen, nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy a magamfajta sznobok voltak többségben a nézőtéren – nyilvánvalóan nem.
Azonban térjünk vissza mégis a rendezői célokhoz: ha az operettet akarjuk feltámasztani, a cél nemes és pártolandó. Hiszen az Operettszínház jóformán már csak nevében hirdeti a műfajt, az Operaház csak a Denevért tűrte meg repertoárján – azt is csak az elmúlt évadig. Tehát ha az operettnek közönséget akarunk csinálni, akkor helyszín is kell, ahol az a közönség hozzáférhet ezekhez a darabokhoz. Ha ez épp a Szabadtéri lesz, üdvözöljük az ötletet.
Azonban továbbra sem értem, miért nem bízik Eszenyi Enikő abban, hogy a műfaj ma is fogyasztható, ha színvonalas előadásban tálalják? Ha bízna, akkor talán nem lenne szükség az alacsony ingerküszöböt igénylő poénokra, sem a végletekig nevetséges karakterekre.
A fentiek után kénytelen leszek megmagyarázni, mi tartott mégis három napig Szegeden – a címszereplőn kívül, aki nélkül el sem indultam volna, ezt le kell szögeznem, hogy az objektivitásnak még látszatát se próbálja kelteni ezen írásom.
Nos, a magyarázat a címben keresendő: ha első olvasatra merésznek is tűnik a párhuzam, Marica és Turandot figuráját nem csak megformálójuk köti össze, de nem lehet letagadni, hogy némi szerepe ennek is van abban, hogy egyáltalán felmerülhet a párhuzam.
Ha időrendben haladunk, láthatjuk, hogy mindkét hősnő „hatalomgyakorlás” közben tűnik fel először a darabokban. Nyilván nem ugyanaz kivégeztetni a kérőket, illetve megalázni az alárendelt helyzetben lévőket, de tény, hogy mindkét nő kezében hatalom van, és élnek is vele, miközben a környezetük szeretetét bírják, még a jellembeli problémák ellenére is. Turandot birodalmat igazgat, Marica falusi birtokot, tehát az arányok mások, a helyzetük mégis hasonló. Akárcsak félelmeik: mindketten tartanak a férfiaktól, menekülnek előlük - egyikük felmenője sorsának ismétlődésétől tart, míg a másik a hozományvadászoktól fél. És mindketten azt a megoldást választják, hogy falat emelnek maguk köré, legyen az megfejthetetlen(nek tűnő) rejtvény vagy éppen kitalált álvőlegény és eltemetkezés a vidéki kastélyban. Rejtvény jut Maricának is, csak itt nem ő teszi fel, hanem ő kapja: jóslat formájában.
Persze a menekülés eredményeképpen mindketten az álnéven közelükbe férkőző arisztokrata fiatalemberek karjaiban találják magukat – és mi tagadás: olyan nagyon nem is bánják.
Közben pedig a párhuzam visszamenőleg is segít rávilágítani, hogy a művész, aki ilyen hús-vér Maricát tud teremteni, nem véletlenül helyezte annak idején új alapokra a Turandot-figurát, mentesítve végre a rárakódott sztereotípiáktól: a kegyetlen jéghercegnő mítoszától. Marica azonban tényleg csak „light” Turandot, kicsit gonoszkodik, ám nem kegyetlen, szeszélyes, de mégsem zsarnoki, viszont a maga sajátos módján éppúgy a szerelmet keresi, mint operai párja. Így aztán ebben a megközelítésben a második felvonás egyetlen negyedórája olyan drámát tud nyújtani a nézőnek, amely feledteti a bő két és fél órás előadás gyengébben sikerült jeleneteit.
De hogy kinek készült ez a rendezés? Talán ez a kérdés már túlmutat a jelen produkción, és már inkább azt a kérdést kellene feltennünk, hogy áthidalható-e valamiképp a szakadék az úgynevezett magas művészetek és a nagyon olcsó kommersz között, lehet-e, kell-e azzal próbálkozni, hogy minden közönségrétegnek egyszerre megfeleljünk? Nem próbálok úgy tenni, mintha sejteném a választ, viszont az előadást jó szívvel ajánlom mindenkinek, mert azt hiszem, ebben az egyvelegben végül mindenki megtalálja, amit keres – és lehet-e többet kívánni egy szép, csillagos, nyári estétől, mint egy szórakoztató, kellemes kikapcsolódást?