Tér és idő
Camille Saint-Saëns: Sámson és Delila – A Zsidó Nyári Fesztivál koncertszerű előadása
2006-09-03
A félig szcenírozott operaelőadások évében egyszer csak szemben találjuk magunkat egy koncertszerű operaelőadással. Csak elkényeztetettségünk lehet az oka kezdeti bizalmatlanságunknak: a Művészetek Palotájában idén látott nagyszerű produkciók után immáron minden extra muros zajló előadást nagyobb elvárásokkal nézünk és hallgatunk. Azaz csak néznénk: a koncertszerű előadások buktatója ugyanis éppen az, hogy a zenei interpretációnak itt minden látványelemtől megfosztva, önmagában kell helytállnia.
De nemcsak a zenei interpretáció kerül ilyenkor nagyító alá – maga a zene is el kell, hogy viselje a színpad hiányát. A XIX. századi francia operák esetében hatványozottan merül fel a kérdés: létrehozható-e belőlük élményt adó koncertszerű előadás? Saint-Saëns Sámsonjának savát-borsát az adja, hogy szerzője egyesíteni próbálja a francia nagyopera látványosságát a francia lírikus opera dallamvilágával – vagyis Meyerbeert Massenet-val. Ugyanakkor ha a XIX. század francia operájáról beszélünk, bárhogy is kerülgetjük, előbb-utóbb szembe kell néznünk a ténnyel: a repertoár ezen szelete nemigen tartogat számunkra nagy, megrendítő zenei élményeket, inkább csak kellemesen eltöltött órákat. (A Carmen és a Hoffmann meséi a szabályt erősítő kivételek.)
A Sámson azonban igen előkelő helyet foglal el ezen másodvonalbeli művek között, éspedig két okból. Egyrészt (például Massenet operáival összevetve) dramaturgiája meglehetősen feszes, lényegre törő, nélkülöz minden kitérőt és hosszas megállást – mindezek következtében játékideje is a mai néző elvárásaihoz igazodik, megegyezik Puccini vagy Janáček operáinak hosszúságával. Másrészt a darab két címszerepe – ziccerszerep, ráadásul a női főszerep a francia operában ugyan nem előzmény nélkül, de a sztenderd repertoárt tekintve mégiscsak szokatlan módon alt hangra íródott. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Saint-Saëns dallaminvenciója meglehetős gazdagsággal árad végig a darab folyamán, s az általánosan magas színvonal mellett a szerzőnek még olyan slágerszámokra is futotta, mint a Csók-ária vagy a Bacchanália – akkor talán minden aggodalmunkat félretehetjük. Ha adott a megfelelő szereplőgárda, semmi sem állhat egy élvezetes Sámson-előadás útjába.
Ezúttal nem is állt. Wiedemann Bernadett egyénisége és hangi adottságai régóta Deliláért kiáltanak. Tökéletesen ura a szerepnek, hangja minden regiszterben dúsan és kiegyenlítetten szól. Az egész alakításból kiemelkedik a második felvonás bonyolult, bosszúra és szerelemre egyszerre áhítozó nőalakjának megformálása, melynek csúcspontja természetesen a Csók-ária. De sürgősen hozzá kell tennünk: az izzó pillanatokért a drámai kettősben közreműködő másik fél, a Sámsont megformáló Bándi János legalább ugyanannyira felelős. Sámson megint csak igazi Bándi-szerep: vívódó figura, ugyanakkor sugárzó pozitív hős is egyben. Bándi mindkét végletet, a megtörtséget és a magabiztosságot is nagyszerűen mutatja be. Noha a harmadik felvonásban hangja már kicsit fáradtnak tűnt, alakítása mindvégig élményt nyújtó maradt.
Fokanov Anatolij Főpapként szerepköréhez híven ismét intrikust játszott, ezúttal talán sablonosabban, kevesebb egyéni vonással – de sürgősen hozzáteszem: az egyénítésre Saint-Saëns sem nagyon figyelt oda a szólam megírásakor. A zenei megformálás egyébként itt is kifogástalan volt. Abimeleh nyúlfarknyi szerepében ismét felhívta magára a figyelmet Bretz Gábor – külön szerencsétlenségem, hogy e kiváló énekessel mindig csak kis szerepekben találkozom, nagy szerepeiben rendre elkerülöm. Szüle Tamás korrekt teljesítménnyel járult hozzá az összképhez. Ami tehát az időt illeti, elmondhatjuk: 2006-ban egy minden szempontból adekvát szereposztás áll rendelkezésre a Sámson és Delila számára. Most mondjam, hogy illetékes helyen ezen illenék elgondolkodni?
Korántsem ilyen jó a helyzet a térrel. Az előadás helyszíne, mint a Zsidó Nyári Fesztivál operaprodukcióinak helyszíne általában, a Dohány utcai Zsinagóga volt. Ez számos problémát vet fel. Először is: a zsinagóga mint szakrális tér kiáltó ellentétben van bizonyos cselekménymozzanatokkal – talán elég itt Delila csábítására vagy a bacchanáliára utalni. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az első felvonás panaszos kórusaihoz nagyszerűen illeszkedett a helyszín – ráadásul, mivel a kórus itt csak a karzat két oldalán fér el, a földszinten ülve mintegy körülöleltek minket a kórus (a Honvéd Férfikar és a Nemzeti Énekkar által megszólaltatott) hangjai, különleges élményt nyújtva. De nagyjából ez volt az este egyetlen akusztikai élvezete. A zsinagóga akusztikája ugyanis nagyjából-egészében alkalmatlan ilyesfajta rendezvények lebonyolítására. Hivatkozhatnék korábbi élményeimre is, de csupán a Sámsonnál maradva is bőségesen sorolhatjuk a problémákat: maga a tér alapvetően nagyon visszhangos; a fúvósok rendre erősebben szólnak a vonósoknál, elnyomva azokat; a vonósfutamok összemosódnak; az énekhangok, noha többnyire jól hallhatóak, mégis valamelyest testetlenül szólnak etc.
Ilyen körülmények között kockázatos lenne bármit is mondani a MÁV Szimfonikusok teljesítményéről – ami a fülünkbe jutott, az mindenesetre nem adott okot a szégyenkezésre: szépen kidolgozott előadás sejlett föl a hangfüggöny mögött. Győriványi Ráth György összefogott, lendületes, jól funkcionáló előadást vezényelt – mivel azonban az ő szereplései most már mindig különleges kontextusba ágyazódnak, hozzá kell tennem: ahhoz, hogy igazi véleményt alkothassunk karmesteri nagyságrendjéről, a Sámson-partitúránál összetettebb és elmélyültebb muzsikára volna szükség. (Azt meg tényleg csak zárójelben merem megkérdezni: vajon néhány plusz zenekari próbával nem lehetett volna kiküszöbölni az akusztikai problémák legalább egy részét?)
Bóka Gábor