Szamurájos romantika - Operaverseny és Fesztivál a Mezzo Televízióval V.
Heinrich Marschner: A vámpír – az Opéra de Rennes produkciója, Szegedi Nemzeti Színház, 2008. november 15.
2008-11-19
Kezdjük a kötözködéssel: miképp a Lucretia meggyalázása, úgy A vámpír sem magyarországi ősbemutatóként hangzott el a Mezzo Operafesztiválon. A XIX. századi magyarországi operajátszás érzékenyen reagált az újdonságokra, olyannyira, hogy már a bemutató évében, alig kilenc hónappal a lipcsei premier után, 1828. december 29-én színre került nálunk A vámpír. A Pesti Német Színházban, német nyelven. A magyar színháztörténet meg-magyarázhatatlan anomáliája, hogy néha még ma sem vesz tudomást az állandó magyar nyelvű színjátszást megelőző, majd később azzal párhuzamosan működő német nyelvű színjátszásról. Mintha legalábbis ciki lenne, hogy Pest-Budán hatalmas szériákban futott A varázsfuvola vagy hogy a Német Színház megnyitására Beethoven komponált színpadi kísérőzenéket (Athén romjai, István király). Különösen furcsa ez ma, amikor az opera ismét azzá vált, ami voltaképpen mindig, még a nemzeti iskolák virágzásának idején is volt: nemzetek fölött álló, internacionális műfajjá. Ha francia operaház német szerző darabját mutatja be Magyarországon, magyar rendezővel és észt karmesterrel, valamint a szélrózsa minden irányából jött énekesekkel, akkor ugyan miféle nemzeti büszkeség, miféle provinciális bezárkózottság tagadtatja meg velünk az örvendetes tényt, hogy egy fontos opera az ősbemutató után Pesten került színre a világon másodszor? Főképp, ha olyan szerzőről beszélünk, akinek karrierje Pozsonyban, ez Erkelt is tanító Klein Henrik irányítása alatt indult, s akinek számos művét – így első operáit is – ebben az akkortájt se nem magyar, se nem szlovák, hanem nagyrészt német lakosságú városban mutatták be. Erre még akkor is illenék büszkének lennünk, ha a kezdeti magyar kapcsolat a karrier kibontakozásával megszűnt. Marschner érett művei már nem mind kerültek színre hazánkban, s halála után csupán egyetlen egy darabja, az Ivanhoe című Scott-regény nyomán komponált Templomos és zsidónő került színre nálunk – immár az Operaházban, Mahler igazgatása alatt, hat előadás erejéig.
De félre a háborgással: inkább örüljünk, hogy száznyolcvan év után ismét látható volt hazánkban ez a fontos opera.
Fontos opera – írom, de sürgősen hozzáteszem: jelen esetben ez nem a „remekmű” szinonimája. Az előadás előtt többször is meghallgatva a darabot, majd a produkciót nézve mindinkább az a vélemény kristályosodott ki bennem, hogy Marschner operájának értékeit inkább zenetörténeti szerepében, mintsem önmagában kell keresnünk.
Manapság, amikor egyre kevésbé beszélünk egy-egy művészeti ág, vagy kisebb léptekben szemlélve akár csak egy-egy műfaj történetéről, s helyette inkább párhuzamos történeteket, alternatívákat állítunk szembe (lásd A magyar irodalom történetei címszó alatt), s főképp egy olyan országban, amelynek operatörténete végképp nem írható le egységes folyamatként, sokkal inkább egymástól majdnem független, esetleges remeklések ritka egymásutánjaként – vagyis itt és most újfent rá kellett csodálkoznunk, hogy a német opera mennyire kínálja magát még mindig a hagyományos, lineáris szemléletű történeti feldolgozásra. A vámpír ugyanis ízig-vérig romantikus mű: a sötét erők világmegrontó szerepéről, az emberben feltámadó démonokról, a tisztaság és hősiesség sötétség elleni harcáról és diadaláról szól – vagyis a Weber Bűvös vadásza által kezdeményezett operatörténeti irányt folytatja és lendíti előre egészen Wagnerig. A darab szinte minden pontja megfeleltethető A bűvös vadász vagy A bolygó hollandi analóg jeleneteinek. Rögtön a kezdet, a vámpírmester megjelenése és a boszorkányszombat A bűvös vadász Farkasszakadék-jelenetét és Samiel megjelenését idézi. Emmy Vámpír-balladája a második rész kezdetén egyértelmű előképe Senta balladájának – s nemcsak a legendás lényről szóló elbeszélés miatt, de azon dramaturgiai csattanó okán is, hogy a megidézett személy rövidesen meg is jelenik a színen. Ám az asszociációs háló tovább folytatható és kiterjeszthető a Weber előtt operákra is. Aubry, Malwina és Sir Humphrey – apa, lánya és az elbocsátott vőlegény – tercettje például nem csak a Fidelio Leonóra–Marcellina–Rocco tercettjét idézi, de A varázsfuvola Pamina–Tamino–Sarastro tercettjéig nyúlik vissza – és egészen A nürnbergi mesterdalnokok kvintettjéig mutat előre. Minden mindennel összefügg: ismerős helyzetek és karakterek sora helyezi el A vámpírt a német operatörténet hazai nézők által csak részlegesen ismerhető kontextusába – és segít elmélyíteni e történetről szerzett tudásunkat.
Ám A vámpírban minden csak ismerős, minden felidéz vagy előreutal, minden emlékeztet valami másra – a sok párhuzam között nemigen találom Marschner igazi egyéniségét. Zenéje mívesen kidolgozott, magas színvonalú, de híján van az igazi eredetiségnek és a dallaminvenciónak. Ír ugyan dallamokat, de ezek nem karakterisztikusak, egyik sem ragad meg az egyszeri néző és a többedszeri hallgató fülében – s ez nem független attól, hogy a darab szereplői sem igazán tudnak valódi jellemekké válni. Marschner nagyon súlyos kérdéseket vetett fel darabjával (egyebek között a másság társadalmi és szemtől szembeni elfogadásának, elfogadhatóságának problémáját, mely szintén visszaköszön majd a Hollandiban), ám úgy vélem, nem sikerült őket kielégítő módon művészi formába öntenie – A vámpír inkább érdekes kezdeményezés, útkeresés maradt, mely – szerencsére – nagyszerű követőre talált Wagnerben és munkásságában.
De éppen az ilyen problematikus darabok válhatnak izgalmas színházi előadások alapjává. Részben most is ez történik: Balázs Zoltán rendezése kivételesen igényes és invenciózus munka – vitathatatlan operarendezői tehetség tette le névjegyét ezúttal. Hogy az invenciózusság most inkább technikai jellegű, s nem okoz valódi katarzist, az inkább a darab hibáinak tudható be. Az eredetileg Skóciában játszódó történet Japánba helyezése könnyedén megoldja a sok üresjárattal terhelt darab színi megformálásának legfőbb problémáját, nevezetesen hogy mivel lehet úgy kitölteni az üresjáratokat, hogy amit látunk, az egyben természetesnek is hasson. A japán színház az európainál sokkal hangsúlyosabb ritualitása természetessé, sőt kívánatossá teszi a kevés, de karakterisztikus mozgást – így például Lord Ruthven, a vámpír szamurájkarddal való játékát is, mely minden külsőséges horror-eszköz használata nélkül okoz vérfagyasztó pillanatokat a nézőnek (mialatt a hallgató a vérszívás szépségeiről szóló édes-dallamos áriát hallgatja). Fontos elemei a rendezésnek a szerepkettőzések, szereppárhuzamok is. Több énekes is alakít egy szerepet (a legfontosabb Emmy és Janthe, a két áldozat összevonása), de a párhuzamok sora nem merül ki ebben: mint a rendezői nyilatkozatokból tudható, Ruthven és Aubry alakját is egymástól elválaszthatatlan figurákként fogta fel Balázs Zoltán – a pozitív és a negatív főhős olyanok, mint a Jin és a Jang. Nagyszerű problémafelvetés, ám a mű nem igazán ad hozzá anyagot – ha az első jelenetben Aubry jelenik meg Vámpírmesterként, vagyis kezdettől fogva ő irányítja a szálakat, és azért machinálja az eseményeket, hogy végül ő kaparinthassa meg Malwinát, akkor ennek visszaigazolására a záróképben már csak némajáték keretében nyílik mód. S valóban: az előadásban itt Aubry szépen lassan előveszi azt a gyöngysort, amivel Ruthven végrehajtotta az előző két áldozatot – Aubry elérte célját, megszerezte magának Malwinát. Csak éppen a zene bármennyire is nem jelentős, mégiscsak pontos, s itt bizony happy endet fogalmaz meg – a szereplők éppen hálát adnak Istennek megmenekülésükért. Megengedem, nem megnyugtató ez a befejezés, hiszen A bűvös vadászhoz hasonlóan itt is deus ex machina akadályozza meg a katasztrófát – mégis kicsit disszonánsnak érzem az előadás befejezését és az ide vezető mozzanatokat. De mindez csak apróság, és ismétlem: részben a mű által felvetett, de meg nem oldott, ki nem dolgozott kérdésekből adódó probléma, s nem változtat azon, hogy Balázs Zoltán munkája a legemlékezetesebb színházi élmény volt a fesztivál öt előadása közül.
Sajnos nem mondható el ugyanez a zenei megvalósításról. Már a Pannon Filharmonikusok játéka sem nyűgözött le: míg A salemi boszorkányokban kifejezetten szép hangzással, egységesen, koncentráltan játszottak, addig mostani produkciójuk jóval ziláltabb produkció benyomását keltette, s a zenekar hangzás-minősége sem mutatkozott olyan jónak e szikárabb partitúra megszólaltatása-kor, mint Ward nagyrészt utóroman-tikus zenéjének tolmácsolásakor. Olari Elts karmester tevékenysége inkább a szorgalmas és lendületes taktírozásban merült ki, mintsem a darab légkörének megteremtésében, vagy pláne a formaértelmezésben.
A szereposztásból magasan kiemelkedett a címszerepet alakító Nabil Suliman. Hangja nem különösebben egyéni színű, de kellő vivőereje van, és énektechnikája is megbízhatónak tűnik – alkatilag pedig telibe találta a szerep.
Janthe és Emmy alakítója Helen Kearns volt – ő is a megszólalásig tökéletes áldozati bárány, s hangja is friss, fiatalos – csak éppen az a képesség hiányzik belőle, hogy valóban félelmetessé tudja tenni a Vámpír-balladát.
Vanessa Le Charlès hangja túl súlyosnak és élesnek tűnt Malwina szerepéhez, ráadásul szövegmondása is sokkal gyengébb volt a többi szereplőénél.
Marc Haffner Aubryja, ha akarom, leírható úgy is, mint egy Wagner-tenor hangszínnel rendelkező fiatalember bemutatkozása – csak éppen a hanggal való bánni tudás szinte teljesen hiányzott a produkcióból, ráadásul a hangszínt kivéve a matéria többi összetevője sem ígér világkarriert a fiatal tenoristának.
A Rennes-i Opera művészei alázatosan, többnyire jó színvonalon járultak hozzá a versenyzők produkciójához és az előadás sikeréhez. Egyáltalán: az, hogy egy „vidéki” társulat ilyen színvonalon old meg egy igényes rendezést, ilyen színvonalon tudja kivitelezni a minuciózus pontosságot igénylő szcenikát (díszlet- és jelmeztervező: Gombár Judit), az legalábbis elgondolkodtató.
A vámpírral tehát egy fontos opera volt ismét látható Magyarországon – fontos opera, de nem remekmű. Jó volt megismerkedni vele – de mostantól még fájóbb, hogy egyetlen magyar színház sem érez magában elég bátorságot A bűvös vadász méltó bemutatására.
Bóka Gábor
(Fotók: Dusha Béla)