Simonétól Simonig – Boccanegra Budapesten

 

A Simon Boccanegra különleges helyet foglal el Verdi életművében: míg 1857-es első változata a mester középső alkotói korszakának sikertelen darabjai közé tartozott, az 1881-es, immár Boito közreműködésével készült átdolgozás az életmű végső csúcsai, az Otello és a Falstaff felé tett döntő lépésnek tekinthető. Tudjuk, hogy az első verzió sikertelensége, noha elkeserítette Verdit, mégsem érte egészen váratlanul: a hibát nem a körülményekben, hanem saját teljesítményében kereste – ezért döntött évtizedekkel később az átdolgozás mellett.

A sikertelenség egyben azt is magyarázza, hogy a Verdi-életmű bemutatásában többnyire naprakész pesti Nemzeti Színház miért nem vett tudomást az ős-Boccanegráról. Az átdolgozás hosszú mellőzése már érthetőbb: az Operaház megnyitását követő évtizedek elsősorban Wagner bűvöletében teltek – csak Egisto Tango budapesti működése és az 1913-as Verdi-centenárium indította útjára azt a Verdi-reneszánszt, amelynek eredményeként az egykori Nemzeti színházi közönségsikerek (Rigoletto, Traviata, A trubadúr, Az álarcosbál) immáron az Operában is elfoglalhatták méltó helyüket.

Ekkor azonban még nem jött el a Boccanegra ideje – e másfelé is kevésbé népszerű, elmélyült megközelítést igénylő nagy zenedrámát az Operaház aranykorában tűzik műsorra a nagy humanista hagyományok letéteményesei, Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv kezdeményezésére. Nádasdy fordítóként jegyzi az 1937. június 11-i magyarországi bemutatót: munkája, noha sokkal inkább szabad átdolgozás, mintsem hiteles fordítás, a nagy rendező más szövegeiből is megszokott poétikusságot, költői erőt sugározza magából. Az átköltés ráadásul nem is példa nélküli ezekben az évtizedekben: a Boccanegra ideologikus, osztályharcos átértelmezése a német fordító-átdolgozó, Franz Werfel munkájára vezethető vissza. S ez egyben érthetővé is teszi, miért épp a Boccanegrára esett Nádasdy és Oláh választása 1937-ben, a Hovanscsina és az Igor herceg bemutatásának tőszomszédságában, röviddel a Bánk bán átdolgozása előtt. Az irányvonal a kritika számára is világos: „Társadalmi vonatkozású opera ez – írja Jemnitz Sándor a Népszava hasábjain. …A háttér osztályharcát persze beárnyékolja a kiszögellő szerelmi akció, bárha mégsem takarhatja be egészen… Verdi ezzel a művével szinte már Muszorgszkij és a zenés népdráma előhírnöke.”


Fontos hang: nem csak a színházvezetői szándék, de a kritika is ebben a kontextusban, vagyis népdrámaként, politikai tragédiaként értelmezi a Boccanegrát hosszú időn keresztül. E megközelítés legizgalmasabb lenyomata Abody Béla kritikája a Muzsika hasábjain, mely az 1960-as új betanulás kapcsán látott napvilágot – ő már egyenesen dramaturgiai problémának látja a két szembenálló társadalmi osztály jelképes kibékülést a darab végén: „A nyílt színen megjelenő szellemnek, a Don Carlos mennyei hangjának, a holt V. Károly szózatának hiszünk. Öntörvényű világ. Nem száll perbe történelmi, lélektani, logikai ismereteinkkel, kivonja magát az emberi szemlélet értelmezése alól… A történelmi, társadalmi tendenciák, hozzáférhető emberi problémák már nem bírják meg a következetlenségek, zsúfoltságok, váratlanságok ilyen sorozatát. Ezért azt tanácsolom, hunyjuk be szemünket, s mindenekelőtt Verdi zenéjét hallgassuk! Az életmű szempontjából fontos és érdekes kísérletet, a reménytelen vállalkozás küzdelmének nyomait. Lehet, hogy mindenkinek kell vívnia ilyen vesztes csatát, hogy később győzedelmeskedhessen.”


A három és fél évtizeden át műsoron maradó produkció problematikusságát mindamellett nem csak a bemutató ténye, hanem annak minősége feletti lelkesedés is háttérbe szorította 1937-ben. Mert ha elméletben lehet is vitatkozni Oláh és a fordító Nádasdy műértelmezésével, a kivitelezés profizmusával és ihletettségével aligha. A zenekari árokból felcsendülő hangokért a csúcson lévő Sergio Failoni vállal felelősséget. A szereposztásban Rigó Magda (Amelia), Halmos János (Gabriele), Komáromy Pál (Paolo) és a fiatal Koréh Endre (Pietro) nevét találjuk; Boccanegrát és Fiescót pedig a színház két nagyvadja, Palló Imre és Székely Mihály személyesíti meg. „Boccanegra drámájának útja a szerelmes hitves ravatalától indul ki, tehát sírtól sírig vezet. A jóság és béke álmodójának útja: a szomorúság és a bánat útja. Palló Imre igaz, mély emberséggel haladt végig ezen a drámai úton. Egyszerre tudott lenni a boldogító ábránd és a szomorúság embere, a szenvedéssel eljegyzett élet sűrű könnyeinek és a ragyogó szépségálmok átszellemült mosolyának hőse” – írja Tóth Aladár a premier másnapján a Pesti Naplóban. Székely Mihály alakítása pedig évtizedek alatt lassan legendává nemesedik: a háború után is műsoron maradó darabba egyre-másra állnak be az új énekesek (a teljesség igénye nélkül a címszerepet éneklő Svéd Sándor, Jámbor László és Palócz László, az Ameliaként fellépő Warga Lívia, Mátyás Mária és Vámos Ágnes, a Gabrielét megformáló Simándy József és Mátray Ferenc, valamint a Paolóként is őserejű Fodor János és Faragó András nevét említsük meg), ő azonban haláláig megtartja Fiesco szerepét. Ezt énekli élete utolsó fellépésén 1963 tavaszán, s ebben a szerepében éri el legnagyobb külföldi sikerét is a Metropolitan színpadán – szerencsére alakítását itt is, ott is rögzítették az illetékes rádiótársaságok.

Abody imént citált bírálata már 1960-ban jelezte, hogy a darabot időszerűtlennek érezte a befogadó közeg – a rendezés ennek ellenére a hetvenes évek közepéig műsoron maradt, az utolsó vérfrissítést 1971-ben kapta Radnai György és Marton Éva beállásával Boccanegra és Amelia szerepébe. Ezután pár évadon át nem került színre a darab, hogy aztán 1980. decemberében minden szempontból megújulva térhessen vissza.

Az új előadást fogadó lelkesedés jól tükrözi, hogy a darabra igenis megvolt az igény a közönség körében – csak éppen másként, mint eddig. A megvalósítást már több ponton is érheti, és éri is bírálat: úgy tűnik, a felújítás legfőbb mozgatórugója a karmester, Giuseppe Patané személye, akinek produkcióját – noha elsősorban betanításának alaposságát, mintsem vezénylésének sugallatosságát méltatják az ítészek – egyértelmű elismerés övezi. Rendelkezésre áll két, minden szempontból kielégítő szereposztás, mely ha nem is állít ki a harmincas évek gárdájához fogató nagyvadakat, nemzetközi viszonylatban is megállja a helyét – bizonyítja ezt a felújítás nyomán készült hanglemezfelvétel lelkes külföldi sajtóvisszhangja. Miller Lajos és Berczelly István (Boccanegra), Begányi Ferenc és Kováts Kolos (Fiesco), Kincses Veronika és Tokody Ilona (Amelia), B. Nagy János és Gulyás Dénes (Gabriele), valamint Gáti István és Patricio Mendez (Paolo) neve fémjelzi a szereposztást, mely a premiert pár évvel követő repertoárkritikákból kiolvashatóan estéről estére jobban beérett, összeszokott. Az olasz nyelvű, ismét a Simon (és nem a Nádasdy által szorgalmazott Simone) Boccanegra címet viselő előadás mindamellett nélkülözi azt az erős színházi megalapozottságot, ami Oláh Gusztáv rendezésének sajátja volt. „Mikó András megint szép és artisztikus tablókat állít be, van egy-két jó és a bonyolult cselekmény megértését segítő ötlete… De – ismét és megint! – hol marad a darab igazi rendezői kidolgozása? Persze hogy nem Harry Kupfer drezdai Boccanegrájának túlpolitizáltságát, az egyéni érzelmek teljes háttérbe szorítását hiányolom. De hát a Simon Boccanegra mégiscsak »a nemesség és a nép küzdelmének operája«!” (Várnai Péter, Muzsika, 1981. február)

A produkció tehát elsősorban artisztikus keretben előadott jelmezes koncert, nem egy kiemelkedő alakítással. S ezek sora tovább bővül 1986 januárjában: ekkor Erdélyi Miklós veszi át a darab vezénylését, s az eddig Paolót éneklő Mendez Boccanegrája mellett Polgár László (Fiesco), Pitti Katalin (Amelia) és Horváth Pál (Gabriele) biztosítják a magas színvonalat. Utoljára 1990 tavaszán állnak be új szereplők a darabba, közülük az akkor pályakezdő, s Amelia szerepét most, 2011-ben, huszonkét év után újra alakító Lukács Gyöngyi neve tűnik ki Ötvös Csaba dózséja és Csák József Adornója mellett.

A rendszerváltást követően, 1991-ben aztán lekerül műsorról a Boccanegra: a harmadik Magyar Köztársaságban egyetlen budapesti operaigazgató sem érezte úgy, hogy a két pártra szakadt város példázata érdekes lehetne a honi nézők számára. Nemcsak hazánkra, de általában Közép-Európára jellemző, hogy az a Solti György és Alexandru Agache nevével fémjelzett előadás, melyben „egy román és egy magyar együtt zenélt a békéért” (idézet a címszereplő nyilatkozatából) nem Budapesten, de nem is Bukarestben – hanem Londonban került színre. Idehaza Kovalik Balázs rendezte meg kétszer is a darabot, előbb Debrecenben, később Szegeden. S hogy a mostani budapesti felújítás jelmezes koncert lesz, avagy új irányú műértelmezésre tesz kísérletet? Holnap este hét órától megtudhatjuk.