Simándy József-emlékest a Magyar Állami Operaházban
Ünnepi gálakoncert a neves tenorista születésének 90. évfordulója alkalmából
2006-09-14
Ünnepi koncertre készült az Operaház szeptember 10-én vasárnap este. A fél hét tájban gyülekező közönség átküzdötte magát a feltúrt aszfalt romjain átvezető vasrács-labirintuson, s belépve az Opera előcsarnokába a megszokott opera- vagy gálaestekétől eltérő hangulat, meghatottság keríthette hatalmába. Az asztalokon és állványokon elhelyezett elegáns szórólapok, az alkalmi könyvárus pultjára kihelyezett bordó életrajzi könyvek hirdették: a XX. század egyik legnagyobb énekesének, a háború utáni évtizedek első számú operai kedvencének születésnapját ünneplik az összegyűltek.
Születésnap, hiszen a színpadnyílás magasában függő, aranyozott pálmaágakra ültetett 90-es szám az est során végig azt sulykolja a nézőbe: még itt lehetne közöttünk, ünnepelhetnénk még úgy is, hogy a színpadon áll, s úgy járulnak elé ifjú pályatársai egy-egy szál rózsával… De sajnos ezt csak egy asztalkára helyezett portréja és az óriáskivetítőn kimerevített halvány arcképe előtt tehetik meg a gálaműsor végén. Közel tíz éve nincs közöttünk…
Nehéz ezt elképzelni, hiszen még az én korosztályom, a mai harmincasok is láthatták őt jó kedélyű, sármos idős úrként, hiszen szinte haláláig pódiumon volt: élete utolsó két-három esztendejében főként templomokban énekelt, 1995-ben még jótékonysági hangversenyen szerepelt a Zeneakadémián, leukémiás gyermekek javára, fellépett a Rókus kápolnában vagy épp a kiskunfélegyházi templomi koncerten. 1996-ban egy népszerű tévéshow-ban is megjelent, de ott is tetőtől talpig úriemberként viselkedett, magatartásával igazolva, hogy nem szükségszerű emberi tartásunkról megfeledkezve, olcsó népszerűséget hajszolni, mint teszik oly sokan művésztársai közül ilyen szituációban. Neki persze nem is volt erre szüksége: a népszerűséget megszerezte, de művészi kvalitásaival, kitartó, több évtizedes kemény munkával, művészi alázattal és hitelességgel. A show-ban „rögtönzött” játék is természetesnek hatott: egy gépkocsi nyitott motorházában vizsgálódtak a műsorvezetővel. Ez is lényéből fakadt, az autók, a vezetés szeretetéből, hiszen eredeti szakmája az autószerelés volt. Közben persze boldogan mesélt életéről, s hallhattuk azt a kacajt is, amire a vasárnapi emlékkoncert háziasszonya, László Zsuzsa is utalt az egyik műsorszám előtt.
Én sajnos színpadon, nagy szerepeiben nem láttam Simándy Józsefet, mégis rajongójává váltam, kivételes művészetének egy szeletét kamaszként megismerhettem a forgalomban lévő bakelit korongokról: a csodálatos Parasztbecsület-Bajazzók vagy az Aida (mindkettő nagy adóssága a Hungaroton cd-kiadásának) és mindenekelőtt a Bánk bán felvételeiről. Valahogy az életünk, a hétköznapjaink része volt, s fiatalos lendülete, korát meghazudtoló temperamentuma kétséget sem hagyott afelől, hogy mindig is így lesz. 1996 augusztusában Göncz Árpád köztársasági elnök pályafutása elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést adományozta neki. Nyolcvanadik születésnapja alkalmából az Operaházban Szinetár Miklós főigazgató köszöntötte.
Most, a 90.-en is Szinetár emlékbeszédével kezdődött a műsor, melyhez csatlakozott László Zsuzsa, Aranytollas újságíró, Simándy előadóestjeinek egykori konferansziéja, számos tévéinterjú készítője, néhány, a művészhez kötődő emlékének felelevenítésével. Méltatták Simándy pályáját, művészi elhivatottságát; mint az Operaház oszlopos tagját említették, kinek szellemisége örökre beivódott az Andrássy úti palota falai közé; művészek generációi csodálhatták alakításait, tanulhattak tőle, tekinthették szellemi mesterüknek. Így ezen az emlékgálán is azok az opera-énekesnők léptek fel, akik az elmúlt években a szegedi Simándy Énekverseny díjazottjai voltak és azok az operaénekesek, akik a Simándy-család által alapított „Fiatal tenoristákért” elnevezésű emlékplakettjét megkapták, s ma már az Operaház aktív tagjai, a magyar operaélet vezető művészei: Gál Erika, Rálik Szilvia, Geszthy Veronika, Fekete Attila, Kiss B. Atilla, Kovácsházi István, Kóbor Tamás, Nyári Zoltán, Wendler Attila.
A Magyar Állami Operaház Zenekarát Kovács János vezényelte, a műsor rendezője ifj. Palcsó Sándor volt.
A műsorvezető-szerkesztő, László Zsuzsa, monstre műsort állított össze Simándy kedvenc szerepeiből, operáiból. Két részben, blokkokra tagolva hallgathattunk meg részleteket többek között a Carmenből, A trubadúrból, a Bánk bánból, a Parasztbecsületből, a Manon Lescaut-ból, a Toscából és klasszikus operettekből. A műsor keretét két archív Simándy-felvétel kivetítése adta: a program elején a „Hazám, hazám…”, ami összeforrott a művész nevével; a végén pedig a „Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket…” kezdetű dal Kálmán Imre Marica grófnőjéből.
A műsorszámok blokkjai közt László Zsuzsa ismertette az elhangzó részletek operai kontextusát, de nem mindenütt tette: így a tapasztalt operalátogatók idejét feleslegesen húzta, a kezdőket pedig bizonytalanságban hagyta például a Parasztbecsület anyától való búcsújánál vagy a Lammermoori Lucia zárójeleneténél. Hasznosabb információnak tűnt, amikor nem a cselekményt ismertette, hanem Simándy kötődését a darabhoz, például a Lohengrin Grál-elbeszélésével kapcsolatban, miszerint Németországban, Münchenben énekelte, s állandó szerződést nem fogadott el, így két éven át vendégként szerepelt ott.
Az est valamennyi közreműködője a nagy művész előtti főhajtásként fellépti díj nélkül szerepelt a gálán, köszönet érte.
Csupán az első rész meghallgatása után nem lehet korrekt ítéletet mondani a gálaestről. Néhány szám után egészen durva gondolatok jutottak eszembe: méltóbb megemlékezés lett volna, ha ez a műsor elmarad. Nemhogy kiemelkedő számot nem hallottunk, de sok igen gyenge akadt köztük. Még a vezető szólisták is alulteljesítettek magukhoz képest. Aztán mégiscsak megajándékozott a műsor szép pillanatokkal. Ide sorolom Turiddu búcsúját Fekete Attila előadásában, melyhez Mamma Lucia szólamával Gál Erika is hozzájárult: bár ebben az operában ő másik szólamot énekel, a művészi alázat szép példájaként segítette kollégája szerephez való átlényegülését és a kottában leírt zenei anyag teljes megvalósulását.
Gál Erika egyébként szép Azucenát is énekelt, biztos vagyok benne, hogy pályája későbbi szakaszában remek szerepévé válik majd e bonyolult figura megformálása.
Kiemelendő Nyári Zoltán Lenszkij-áriája és a Tosca-részletek: különösen tetszett Kovácsházi István Levéláriája, és Rálik Szilviával előadott kettőse, látszik, a gyakori színpadi együttlét igazi, forrón átélt alakítást eredményez. Rálik az első részben hűvösnek tűnt Leonóra áriájával, itt valósággal élte a szerepet Kovácsházi oldalán. Némileg hatott zavaróan szőke hajzuhataga, miután Fekete Attila „bruna Floriáról” énekelt pár perccel korábban. Ha már póthaj, s ha már a dramatikus előadásmód mellett döntöttek, akkor lehetett volna az a Tosca „barna éjfél”.
Az est záró részében operettmelódiák csendültek fel, s az ünnepelt emléke előtti tisztelgéssel fejeződött be a program, nagyjából fél 11-kor.
Meghallgattam tehát néhányat Simándy József kedvenc szerepeiből, csak azt sajnálhatom, hogy nem láthattam őt ezekben a szerepekben. Ilyenkor szívesen vennék részt egy időutazásban, hogy a mulasztást pótoljam, de sajnos ez lehetetlen. Így hát maradt a kísértés, és engedtem a csábításnak: nem távoztam üres kézzel a gáláról. Odamentem az előcsarnokban a könyvespulthoz, a bordó könyvekhez… Simándy József: Bánk bán elmondja… Az új kiadást a bolti árnál jóval kedvezményesebben adták. Remélem, sok fogyott belőle, hiszen akkor sokan kíváncsiak, mit is mond el a XX. század egyik legnagyobb művésze pályájáról, művészi hitvallásáról, a korról… Én már bele is vetettem magam az időutazásba.
S ha már utazás: innen, a XVI. kerületből igazán könnyen megközelíthető Kistarcsa, vasárnap délután el kéne látogatnom oda, a művész életnagyságú szobrának felavatására.
Fülöp Károly