Si vis pacem, para bellum

„Innen távolról mi sem igen tehetünk mást, mint hogy bízunk a művészet, a zene, az opera erejében, s abban, hogy a »grande musica« csakugyan mindenkié lesz december 7-én, a Teatro alla Scalában – s azután is, szerte a világon” – zártuk beharangozó írásunkat Ambrus-napon, az olasz opera szentélyének hagyományos idénynyitó napján. Utólag nehéz megállapítani, hogy reményeink maradéktalanul beteljesültek-e.

Kételyeink alátámasztására Olaszország szinte bármely (virtuális) sajtóorgánumát idézhetnénk, amely – a belga Guy Cassiers rendezésében, Daniel Barenboim vezényletével bemutatott Wagner-opera, A walkür előadásának estéjén vagy másnapján – beszámolt az eseményről. A mindenkinek szánt művészet csakugyan sokmindenkihez eljutott (erről még lentebb!) – s a sokmindenki közül mindenki magasztalta, aki megszólalt. Mégis volt, ami még az ötórányi zenét és látványt is háttérbe szorította (bár a derűlátóbb cikkírók szerint inkább többlettartalommal ruházta fel), ami kitűnik a beszámolók tematikai arányaiból. „A milánói színház hagyományos idénynyitója a viták révén idén is világszínpaddá alakult át” – írja (szerző megjelölése nélkül) a La Stampa még 7-én este, teljes egyetértésben Massimo Pisával, a La Repubblica (online) hasábjain a témában csak 7-én megjelenő négy (!) cikk egyikének szerzőjével – aki úgy fogalmaz, hogy „A politika színház, erőszakos is, és a Scala évadnyitója idén sem mentesült ez alól” – , vagy másnap Pierachille Dolfinivel (Avvenire.it), aki szerint „a Scala premierje politikai premierré válik”. Még kesernyésebb az akasztófahumor ugyancsak 8-án Luca Faziónál (Federazione della Sinistra) – „december 7-én a tüntetés éppúgy »intézmény« Milánóban, mint az évadnyitó” – , vagy éppen Alberto Mattioli szenvedélyes cikkében a La Stampában: „a Scalán kívül tüntetnek, és ez így is van rendjén. A különbség az, hogy ezúttal bent is tiltakoznak”.

 

A helyzet kettősségét, mely az újságírókat is elbizonytalanította, talán épp Mattioli utolsóként citált mondata jelzi és magyarázza legjobban – igaz, a beszédes cikkcímek közül is tanulságos szemezgetni: „Scala: a kontrasztok premierje” (Dolfini, Avvenire.it); „Scala-premier: Barenboim diadala összetűzések és tiltakozások közepette” (Donnesulweb.it, december 8.); „Scala: Wagner rajtaüt a rendőrségen” (Fazio, Federazione della Sinistra); „Barenboim vezényli a tiltakozások »Lovaglását«” (Mattioli, La Stampa). Lám, írása címében is Mattioli az, aki a Szentély falain belül is megfogalmazott tiltakozást emlegeti. Ennek pedig – a wagneri remekművet megszólaltató zenekarhoz hasonlóan – valóban Daniel Barenboim, a Scala vezető karmestere állt az élére. Amint arra Laura Fugnoli emlékeztet a december 8-i La Repubblicában, az argentínai születésű, izraeli maestro négy útlevele közül egyik sem az olasz – mégis ő az, aki a Scala évadnyitóinak története során először ragad karmesteri pálca helyett előbb mikrofont, hogy valamennyi kollégája nevében kifejezze aggodalmát Olaszország kulturális jövőjéért. Az odakint tizenöt sérültet követelő összecsapások mellett ez a tény, ez a szolidáris gesztus – valamint Barenboim tömör stílusa és találó idézete Olaszország alkotmányából – váltotta ki nem csak a jelenlévő kétezer néző, köztük a királyi páholyban helyet foglaló Giorgio Napolitano államelnök elismerő tapsát, de az éjjeli és másnapi visszhangok bizonytalan tematikáját is. Míg Pierachille Dolfini (Avvenire.it) cikke folytonos párhuzamba állítja a Scala falain kívül és belül történteket, addig a Donnesulweb.it szerzője egy bekezdésnyi művészi méltatás után, „de az est valódi főszereplői talán a színház előtti téren voltak” átkötéssel ír gyakorlatilag kultúrpolitikai cikket, a Corriere della Sera online kiadása pedig tüntetőleg – stílszerű szó! – két teljesen különálló cikkel jelentkezik még a bemutató éjjelén, melyek egyike végig a tüntetők és rendőrök, illetve politikusok ellentéteit taglalja, míg másikuk talán valamennyi más beszámolónál mélyrehatóbban elemzi az operát.

 

A tüntetők és tiltakozók célja persze éppen az volt, hogy helyettük hosszú távon a zene, a kultúra kaphasson főszerepet. Hiszen a kiváltó ok, mely a Scala előtti térre vonzotta a zömmel egyetemistákból álló tömeget, az a 37-ről 32 millió euróra történő támogatás-csökkentés volt, mellyel az olasz kormány a színházakat sújtotta (emellett az egyetemek is rosszul jártak). Ám a kultúra békéje érdekében a tiltakozóknak – legalábbis a sajtó egyöntetű tetszésnyilvánítása alapján – most még meg kellett vívniuk a maguk harcát, „melynek okát ezúttal a színházon belül is elismerték egy afféle »zajos jelenettel«, mely szimbolikusan egybefogott két világot, melyek ki nem állhatják egymást – akik Ambrus-napon belül vannak, és akik kívül”, ahogy Luca Fazio fogalmaz a Federazione della Sinistrában. S amint a két gumibotos, rendőri rajtaütést és a tizenöt megsérülő rendfenntartót megemlíti majdnem minden beszámoló – úgy idézik mind Barenboim rövid beszédét is (ki a teljesség igényével, ki anélkül; ki pontosabban, ki pontatlanabbul), melyet közvetlenül követett Olaszország himnusza. Mi a december 8-i Il Predellino változatát vesszük át, annak apró tévesztéseit a YouTube videomegosztó honlapon talált bejátszásból helyesbítve, saját fordításunkban:

„Nagyon boldog vagyok, hogy még egyszer a Scalában vezényelhetek. Nagy megtiszteltetés, hogy kineveztek a Scala vezető karmesterének, s ebbéli minőségemben mondom el Önöknek, de egyszersmind valamennyi kollégám nevében – akik zenélnek, énekelnek, táncolnak és dolgoznak nemcsak ebben a csodálatos színházban, hanem Olaszország valamennyi színházában –, hogy milyen mélységesen aggódunk a kultúra jövőjéért országunkban (sic!) és Európában. És ha megengedik, szeretném, hogy együtt emlékezzünk az Olasz Alkotmány 9. cikkelyére: »A Köztársaság előmozdítja a kultúra, valamint a tudományos és technikai kutatás fejlődését. Védi a tájat és a Nemzet történelmi és művészeti örökségét«”.

 

A maestro bátorsága – a diákokéval ellentétben – már a helyszínen elnyerte jutalmát, szavait még az államfő is „megszívlelendőnek” nevezte, s már az előadás egyik szünetében tárgyalt Barenboimmal és néhány munkatársával. A sajtó is rokonszenvvel viseltetett a karmester gondolatai iránt – a kivétel épp a frissen idézett Il Predellino cikkírója, Giorgio Stracquadanio, aki „A Scala évadnyitója és maestro Barenboim tévedései” című írásában a Scala és a New York-i Metropolitan költségvetését hasonlítja össze. Stracquadanio a kormányintézkedések helyett inkább a milánói intézmény tehetősebbeket segítő üzletpolitikáját, jegyárrendszerét bírálja, a kormány figyelmébe pedig – egy 2004-es Roberto Perotti-cikkre hivatkozva – a komolyzenei oktatást, illetve tágabb összefüggésekben a fedél nélküliek és a mozgáskorlátozottak égető kérdését ajánlja, mielőtt az az operához hasonló „luxusra” költene.

 

Ettől eltekintve Barenboim diadala valóban elsöprő volt – mellesleg karmesterként is… Függetlenül attól, hogy e sorok írója mindössze két (!) olasz beszámolóban találkozott egyáltalán énekesnevekkel, A walkür előadása hatalmas sikert és zárásként tizennégy perces vastapsot hozott „virágesővel mindenkinek, beleértve az általában a priori kifogásolt rendezőt” (Mattioli, La Stampa). Míg Napolitano elnök egyszerűen „csodálatos előadást” emleget, addig a Corriere della Sera december 7-i írásában – a kettő közül a művészi témájúban („A walkür, diadal: 14 perces vastaps”) – megszólaltatott szakemberek külön méltatják Barenboim lírai vezénylését és lassú tempóit, melyek segítenek Wagner megértésében, Cassiers homályból világosságba tartó, pozitív rendezését és cselekményhű mozgásvilágát; Enrico Bagnoli díszlettervező érdekes kombinációját való világ és absztrakció között, melyben a díszlet nem adja, csupán megidézi a teret, s ezáltal egyidejűséget teremt; az énekesek öt órán át is egyenletesen ragyogó teljesítményét (a legnagyobb tapsot Sieglinde szerepében Waltraud Meier, a Siegmundot alakító Simon O’Neill és a Wotant játszó Vitalij Kovaljov kapták); valamint a párhuzamos narráció felfogását elősegítő, újító technológiát – összességében Richard Wagner „totális, sőt világoperáját”.

 

S bár a hatalom bántóan gyér létszámban képviseltette magát – csupán két miniszter tartott Napolitanóval, s többi kollégájával együtt Sandro Bondi kultuszminiszter is távol maradt („Bizonyára más dolga akadt” – reflektált erre Stéphane Lissner, a Scala főintendánsa) –, rajtuk kívül azért csakugyan sokakhoz eljutott az Ambrus-napi „grande musica”. Ebben kulcsszerepe volt az olasz állami televízió-társaságnak, a RAI-nak, mely éppen A walkürrel indította el új, digitális csatornáját, a teljességgel a kultúrának szentelt RAI 5-öt. A Scala premierje ezzel huszonegy év után tért vissza élő adásban a tévéképernyőre, 169 ezer fős átlag- és (17:20-kor, az opera kezdetekor) 250 ezres csúcsnézőszámot vonzva a készülékek elé, illetve az élő adást műsorára tűző kilencven olasz moziba.

„Egyszer elmentem egy verekedésre, és kitört egy jéghokimeccs” – idézte fel az idénynyitóval egyetemben „intézményesült”, december 7-i tüntetések képzete Woody Allen számos örökbecsűjének egyikét e sorok írójában. „Ha békét akarsz, készülj a háborúra.” A december 7-i „diadal” és utórezgései mégis tovább éltetik a reményt, hátha jövő ilyenkor a zene ünnepe már szólhat egészen önmagáról a milánói Scalában.