Patkányinvázió II.
– avagy Lohengrin-premier Bayreuthban
2010-08-18
A Bayreuthi Ünnepi Játékok július 25-én bemutatott új produkciója, a Lohengrin Hans Neuenfels rendezte előadása (a rendezővel készült interjúról tegnap olvashattak összefoglalót) nemcsak a hangos búzással tüntető közönséget, de a kritikát is megosztotta. Igaz, nem minden tekintetben: a harmincegy éves észt karmester, Andris Nelsons bayreuthi bemutatkozását egyértelmű rokonszenvvel fogadta a sajtó. „Egyenletesen finomra gyúrja a hangzást, egyenletesen kidolgozott zenekari elbeszélést tervez, amiből egyetlen szép részlet sem emelkedik ki különösebben, mert minden ütem zeneileg folyamatosra van dolgozva, mert egyetlen átmenetet vagy törést sem kifogásolhatunk… Mert Nelsons és játékos kedvű muzsikusai mindvégig Wagner sokrétű és oly ritkán hallható zenekari polifóniáját helyezik tevékenységük középpontjába. Misztikus suttogás helyett a hangzás evilági gazdagságát valósítják meg, nemes, gyönyörű, de sosem erőszakos hangzást.
Talán túl kevéssé erőszakosat. Nelsons annyira előkelően kíséri az énekeseket, hogy szinte eltolja magától a lehetőséget, hogy a színpadi történéseket serkentse, kormányozza, alakítsa. Ez a mértéktartás, no és a mitikustól való távolságtartás lehet az oka, hogy a tapsrendnél a karmestert csak mellékesen intézik el. Ezzel együtt ez a produkció az utóbbi évek legjobb bayreuthi vezénylései közé tartozik Christian Thielemann Mesterdalnokok-dirigálása és Pierre Boulez Parsifalja mellett” – írja a Reinhard J. Brembeck, a Süddeutsche Zeitung kritikusa.
Annál eltérőbb fogadtatásra talált a rendezés, különösen a patkányok megjelenése a színpadon. Mint a Brembeck írja, Wagner műveiben eleve sok állat szerepel, az utóbbi időben azonban mintha divatba jött volna az állatkert bővítése – korábbi példaként Christoph Schlingensief Parsifal-rendezésére hivatkozik, amit a nyúl-szimbolika uralt. „Ez a Lohengrin Klónországban játszódik” – mondja a kritikus, majd hozzáteszi: a patkányok között mindössze két emberi lény, Lohengrin és Elza él. „Elza arról álmodik, hogy az emberi lét többet jelenthet a kísérleti patkányok reprodukciójánál…” Lohengrin hasonlóan emberi érzelmekre vágyik, ám tudja, hogy az ilyen álmok általában nem többek kislányos ábrándozásnál. Így aztán kettejük kapcsolata – összhangban a darabbal – nem tud közös nevezőre jutni. Azonban a teljesen mítosztalanított értelmezés a végén mégis mitikus képpel zárul: „Mikor a hattyú vonta csónak – mely egy fekete koporsóra emlékeztet – megjelenik, hogy utolsó útjára vigye a csődöt mondott Lohengrint, óriástojásokat hoz magával, amilyeneket Salvador Dalí szívesen helyezett házak tetejére. Belül azonban egy rémes szörnyszülött gubbaszt, aki szadista grimasz kíséretében elszakítja köldökzsinórját.” A kritikus felteszi a kérdést: vajon nem az utópiák összeomlása után színre lépő Hitlert kell-e tisztelnünk a szörnyszülött kisdedben?
A Frankfurter Allgemeine Zeitung bírálata a rendezéssel kapcsolatban megállapítja: nagyon erős, szuggesztív képek jellemzik, amelyek azonban nincsenek minden esetben alaposan végiggondolva. Az énekesek megítélése vegyes: Anette Dasch Elzájával kapcsolatban a „meleg, balzsamos szopránhang” szárnyalását emeli ki – jóllehet, az énekesnő magasságai néha fedettek, s ettől összességében nem tudja olyan elhitető erővel közvetíteni Elza vágyakozását, mint Anja Harteros az emlékezetes tavalyi müncheni felújításon. Julia Spinola írása megemlíti, hogy a második felvonás fináléja mintha a Hattyúk tava paródiája lenne: Elza fehér, Ortrud fekete hattyúként jelenik meg – és ahogy Csajkovszkijnál, ezúttal is a fekete hattyú győz. Utóbbi szerepet a Budapesten is ismert Evelyn Herlitzius alakítja, akinek alakításából elsősorban a már-már hisztériába csapó szenvedélyt emeli ki a kritikus. Ugyanez a szenvedély hiányzik Hans-Joachim Ketelsen Telramundjából, akivel kapcsolatban inkább a szövegejtés, a parlandók profi megoldása érdemel dicséretet. „Az új sztártenor, Jonas Kaufmann a széphangzás bőségszarujával öntözi a címszerepet: csillogás, szenvedélyesen ragyogó magasságok és gyengéd lirizmus jellemzik alakítását.” Ugyanakkor a kritikus hozzáteszi: a gyakran ismétlődő piano-állások némileg torkosan hangzanak, s gyakori alkalmazásuk nem mentes némi szentimentalizmustól sem.
A kritikusok többsége egyetért abban: pozitív fejlemény, hogy hosszú idő után újra valódi énekes-sztárok léptek fel egy bayreuthi premieren. Ez biztató lehet a jövőre nézve, amivel kapcsolatban már kiszivárogtak hírek: jövőre új Tannhäusert mutatnak be Sebastian Baumgarten rendezésében és Thomas Hengelbrock vezényletével, amit két év múlva egy új Bolygó hollandi követ Sebstian Nübling rendezésében és Christian Thielemann zenei irányításával. A 2013-as Wagner-év újdonsága természetesen a Ring felújítása lesz Kirill Petrenko vezényletével – és a hírek szerint nem egyelten rendező, hanem egy rendezői team színre állításában. A 2015-ben esedékes Trisztán-felújítást Thielemann dirigálja és Katharina Wagner rendezi a tervek szerint.
Bóka Gábor
Részletek az előadásból:
Videó a Nordbayerischer Kurier oldalán