Menschlich ist dieser Klang! – Emlékezés llosfalvy Róbertre
2009-01-28
Hugo von Hofmannsthal és Richard Strauss Árnyék nélküli asszony című operájából az emberi alakját újraöltő Császár éneke, s a halál szakadékát átívelő művészet motívuma visszhangzik bennem, mialatt a Magyar Állami Operaház három hete elhunyt mesterművészére, Ilosfalvy Róbertre emlékezem. A sokak számára szimbólummá vált, operatörténeti jelentőségű művész énekesi pályáját, s ránk hagyományozott örökségét leginkább e mottó mentén összegezhetném, hiszen Ilosfalvy Róbert minden szerepében a magas színvonalú énekművészet és a hús-vér emberi átélés legteljesebb szintézisét valósította meg. Sokoldalúan szép, bámulatos hajlékonyságú tenorhangja, színpadi és stílusérzéke a legkülönbözőbb szerepek hiteles tolmácsolójává tette, az operetthősöktől a Verdi- és Puccini-operák legfontosabb tenorszólamain át a Lohengrinig és A nürnbergi mesterdalnokok Stolzingi Waltheréig. Az ünnepelt énekes, a huszadik század második felének meghatározó operaművésze, akinek pályája a hódmezővásárhelyi templom kántori tisztségétől a Honvéd Művészegyüttesen át a budapesti, kölni, müncheni, bécsi, londoni, San Francisco-i operaház színpadáig ívelt, a szó legtisztább értelmében vett mesterdalnok volt, a romokon is fennmaradó örök költészet képviselője.
Ha koromnál fogva talán méltatlan emlékezőként, a gyermekkorom óta gyűjtött felvételekből és a néhány, személyesen látott előadásból kiindulva próbálnám Ilosfalvy Róbert művészetét értelmezni, az aranyfényű hang és a makulátlan énektechnika mellett egyediségét a kifinomult személyiségábrázolásban, s ugyanakkor a pszichológiai lényeglátásban mutathatnám ki. A művész szerepeiben önmaga volt a pusztító szenvedélyű Des Grieux, a szerelem és az országhűség között ingadozó Radames, a szerelmét jajgatva sirató Rodolfo, s a C’est la guerre mechanikus, szadista gyilkológépezetében érzelemre, a „régi békére” vágyó Szökevény. Mind-mind olyan drámai alak, akinek vágya, csókja, ölelése József Attila költői szavaival élve „fennakad a világ ág-bogán”. Ugyanakkor, Ilosfalvy Róbert alakításaiban az ellentmondásosabb jellemű operai alakokat is emberközelinek, már-már szerethetőnek láthattuk: így a Rigoletto mantuai hercegeként nem csupán a cinikus élvhajhászt, a reneszánsz zsarnokot, hanem az őszinte, hű szerelem lehetőségét rövid időre meglátó férfit, Rotaridesz szerepében pedig a bárdolatlan hadfi mellett a halált hozó aranyra gyermeki naivitással rácsodálkozó tragikus hőst is megjelenítette. A korántsem teljes felsorolásban említésre kívánkozik Otello és Bánk bán is: e két szerepet Ilosfalvy Róbert pályája késői szakaszán énekelte, utóbbit jóval hetven éves kora után is lenyűgöző vokális teljesítménnyel. A művész alakításában mindkét esetben egyaránt ízig-vérig nemes hős jelent meg, akinek tragikuma többi szerepéhez hasonlóan érző emberségében, az Otello fu és a Nincs a teremtésben vesztes, csak én mély döbbenetében rejlett.
Emlékezzünk tehát kegyelettel, tudván, hogy a művész immáron klasszikussá vált felvételei, az átélt színpadi élmények velünk maradnak. A búcsú napján hallgassuk Ilosfalvy Róbert előadásában a Hoffmann meséi zárójelenetét, mely talán legméltóbban ábrázolja az örök értékű művész múzsai apoteózisának bűbájos varázsát.
W. G.
(A képeket köszönjük a Magyar Állami Operaház Archívumának, fotó: Mezey Béla)