Limonádé Juan
Gioachino Rossini: Ory grófja – élő közvetítés a Metropolitanből, 2011. április 9.
2011-04-14
Aligha kétséges, hogy az ízlelőbimbóira különösen érzékeny Rossini mester az Ory grófját ínyencségnek szánta. A mű hangszerelési finomságai s az énekszólamok megmunkálásának nemessége jó előadásban érzéki gyönyörrel kecsegtetik a hallgatót – nem is beszélve a sikamlós történet okozta bizsergésről, mely kiegészülve a nevetőizmok folyamatos ingerlésével megmagyarázza, miért is arat tomboló sikert az amúgy cseppet sem gyakran színre kerülő vígopera. S bár a darab interpretációtörténete során eleddig nem került a felszínre rejtett mélység, a mű így, komolytalanul véve is (tanárkollégám egy kortárs költőre használt szavait szabadon alkalmazva) „limonádé a legjobb citromból”. A fő kérdés az, miképp szolgálják fel e frissítő italt.
A Metropolitan Opera új produkciója (a darab első előadása a színház történetében) pazar szereposztással rukkol elő. A nyaktörő koloratúrás futamokkal tűzdelt tenor-címszerepet korunk első számú Rossini-tenorja, Juan Diego Flórez énekli – ugyan ki mást is választhattak volna a szoknyavadász gróf megformálására? Flórez éneklése – kár körülményes jellemzéssel szaporítani a szót – hibátlan; ám ha meg akarjuk fogalmazni, mi is az, ami teljesítményében székhez szögező, akkor nem magát a hangszínt, nem is a lenyűgöző technikai perfekciót, a sztratoszférikus magasságokat vagy a stílusos éneklést, a formálás nemességét említeném (mely utóbbit ügyesen ellensúlyozza a gróf nem éppen úri modorának leleplezés-értékű felmutatása), hanem hogy a művész mindezt milyen lenyűgöző természetességgel adagolja. Miközben Flórez egyre-másra énekli a belcanto-repertoár legnehezebb tenorszerepeit (egy-egy Nemorino szinte pihenőnek tűnik fellépései sorában), a hallgatónak folyamatosan az a benyomása, mintha az, amit csinál, a világ legkönnyebb dolga volna; erőszakkal kell tudatosítanunk magunkban, hogy a valóság ennek éppen az ellenkezője.
Diana Damrau Adèle grófnője vokálisan nem kevésbé lenyűgöző. Kevés manapság az ilyen világosan csengő hangú és kifogástalan koloratúrkészséggel megáldott szoprán, akit ráadásul még humorral is megáldott a sors. Damrau magasságai valósággal hasítanak: tiszták, gömbölyűek, gyönyörűek, nyoma sincs élességnek vagy bántó mértékű vibrátónak – s ez a hanganyag a szólammintázás nemességével párosulva evidenssé teszi, hogy bármily kikapós menyecske is legyen a grófné, nem egy világból való az alantas eszközöktől sem visszariadó Oryval. Ami pedig a humort illeti: Damrau arra is képes, hogy az iróniát kizárólag hangi eszközökkel jelenítse meg – összességében ez a szerepformálás is optimálisnak tűnik a darab egésze szempontjából, méltó párja Flórez Oryjának.
Joyce DiDonato is egyre-másra veszi be az operavilág fellegvárait a belcanto-irodalom mezzoszerepeivel. Tekintve a stílus megvalósíthatóságának honi normáit, talán telhetetlennek tűnök – mégis úgy vélem, hogy két kollégája mellett DiDonato Isolier apródja inkább tűnik eminens alakításnak, mintsem egyenrangú harmadiknak. A világos színű, de a mélységeket is könnyedén bejáró hang ellen aligha támaszthatunk kifogást; a nadrágszerep is jól áll az énekesnőnek – csak a kisugárzást érezzük kevésnek. Hasonlókat mondhatunk Stéphane Degout Raimbaud-járól és Michele Pertusi nevelőjéről: mindkét szerepformálás becsületes, nagyjából minden a helyén van bennük, mégis hiányzik az átütő erő, ami valódi élettel töltené meg e szerepeket.
Mindezen segíthetne a rendező – ám a legjobb citromból facsart limonádét ezúttal szaharinnal édesítik. Korábban még nem szembesültem Bartlett Sher munkásságával, ám a most látottak alapján nem is fogom elszántan keresni az újabb találkozást. Ügyesen kitalált keretjátékba illeszti az előadást: kétszáz évvel ezelőtti színpadon játszódik a cselekmény (díszlet: Michael Yeargan), melyet az előadás során a színpadi ügyelő folyamatos felbukkanása és tevékenykedése idegenít el – amit látunk, nem komoly. Ez eddig rendben is volna: mint mondtuk, elfogadható az Ory nagyszabású bohóckodásként is. Ám az akkor sem járja, hogy a rendező mindösszesen annyi instrukcióval tudjon szolgálni énekeseinek, mint „mosolyogj”, „fintorogj” és hasonlók. A leggyengébb külvárosi bulvárszínházak humortalan játékpatronjait látjuk viszont rendezés címén, s míg a zenei megformálás (még szót sem ejtetünk a Maurizio Benini vezette zenekar sziporkázásáról, s az énekkar, különösen a férfiszekció önmagát felülmúló teljesítményéről) minden pillanatban első osztályú, és – mint már utaltunk rá – a darab valódi humorát közvetíti, a színpadi ügyetlenkedés mégis akadályozza az önfeledt szórakozást.
Mélyről fakadó nevetés csak a második felvonásban hallatszik az Uránia Nemzeti Filmszínház nézőterén – igaz, a már-már amatőr módon, bántóan operásan színre állított kanbuli után a zeneirodalom alighanem legpikánsabb jelenetében, Ory, Adèle és Isolier ágy-tercettjében tényleg mulatságosan sikerült megoldani a csoportos együttlét okozta zavar érzékeltetését. Itt végre rendezői eszközzé válik az arcjáték, a mindhárom szereplőn tükröződő önironikus mosoly; értelmet nyer az elidegenítő színpadtechnika – az ügyelő által függőlegesbe helyezett franciaágy figyelmeztet rá, hogy színházban vagyunk, tehát a most következő, tizennyolckarikás jelenetet csak jelzésszerűen láthatjuk majd. A finálé megoldottsága nem ellensúlyozza az előző másfél óra rendezői fantáziátlanságát, de az előadás legalább a csúcson ér véget.
A siker óriási, a New York-i közönség tombol, s mivel Flórez az előadás kezdete előtt fél órával lett boldog apuka, még a bulvárigények is kielégíttettek ezen a szombat estén. Ha csak rádióközvetítést hallottunk volna, szavunk sem lehetne. Így, moziban ülve azonban hiányoltuk a limonádéból a valódi cukrot – a Mettől elvárnánk, hogy ne vegyen tudomást a cukorválságról.
Bóka Gábor
(Fotók: Marty Sohl, Metropolitan Opera)
Kapcsolódó cikkek:
Ery grófja (a Szegedi Nemzeti Színház előadásáról, 2010)
Újhold – New Moon New York-ból
Hiperrealizmus (A Nyugat lánya a Metben, 2011)
Civil a pályán (Don Carlos a Metben, 2010)