Kismesterek szemléje 2009-2010

Az évad hivatalosan is véget ért, következzék tehát az idei válogatott, a tizenegy kismester, akiket a tavalyihoz hasonlóan nem rangsorolunk, csupán felsorolunk - szigorúan betűrendben.
2010-06-29

Az egész világ a foci vb bűvkörében él már hetek óta, az Opera-Világ sem maradhat hát ki a jóból. Úgy döntöttünk, idei Kismesterek-válogatottunkat hagyjuk áthatni a világesemény által, videobíró helyett azonban mi az alábbi „játékosok” gyakoribb „pályára lépése” mellett kampányolunk. A nagy eredmények ugyanis – és erre éppen a világbajnokság a legtökéletesebb példa – mindig a kiválóan megoldott részfeladatokon múlnak. Hajrá, Kismesterek, mi nektek szurkolunk!

Balatoni Éva - Miss Baggott (Britten: A kis kéményseprő)

Az idei évadban nagy mezzószerepei után felfedezhette a közönség a művésznő komikusi vénáját is – mindjárt több parádés szerepben. Az évad elején Britten: A kis kéményseprőjében formálta meg a gonosz Mrs. Baggottot, ami terjedelmében rövid, ám a darab szempontjából mégiscsak jelentős szerep. Balatoni Éva a hangi megvalósítás mellett mindent bevet, hogy ez a gyűlöletes figura kellőképp nevetségessé váljék és megszégyenüljön: mer csúf és gonosz lenni, hisztérikus rohangálásában esetlen, erejének és hatalmának fitogtatásában utálatos. Bátran vállalja, hogy a gyermekközönség ujjal mutogasson rá. Igazi színházat csinál, végig éli a szerepet, mindvégig oda kell figyelni rá. Nagyjából ugyanez igaz másik karakterszerepére, a gödöllői Viva la mamma!-ban: annyira gyűlöli színpadi vetélytársát, a szopránt, hogy rögvest elénekli Lucia őrülési frázisát alt szólamban, ugyanakkor a színpad szélén oly utálattal tud banánt enni, hogy csak rá figyelünk, bármi történjék is a színen…

Boncsér Gergely – Hold (Szokolay: Vérnász)

Tavaly még újoncként figyeltünk fel rá az operai palettán, idén már bőséggel láthattuk kisebb szerepekben – és ezek szavazatokat is hoztak számára, egyszersmind bizonyítékául annak, hogy a kisebb szerepek nem csupán azok a kötelezők, amelyeken egy kezdő énekesnek szükségképpen keresztül kell verekednie magát, hogy a főszerepekig jusson: ezek a szerepek igenis alkalmasak arra, hogy alakítójuk feltűnést keltsen bennük. Így volt ez Boncsér Gergely Hold-alakításával, ahol a 20. századi opera stílusával és a rendezés bonyolultságával is meg kellett küzdenie. Az extrém körülmények között is biztos éneklésével a Vérnász-előadások stabil pontját jelentette. Emellett meg kell említeni a színpadilag kevésbé izgalmas, de a szólam jórészt a capella-jellege miatt meglehetősen kényes Lerma grófot: ez a szerep is ritkán hallható igényességgel szólalt meg Boncsér Gergely előadásában. 

Gál Gabi – az erdei madár hangja (Wagner: Siegfried)

Harmadik éve tapsolunk önfeledten egy alig pár mondatnyi szerep alakítójának, aki ráadásul előírás szerint meg sem jelenik a színen. A Művészetek Palotája Siegfried-előadásán azonban nagyon is színen van az erdei madár, mi több, a terem legváltozatosabb pontjairól csicsergi az ifjú hőshöz szóló intelmeit. Gál Gabi nem csak énekszólamát tolmácsolja megejtő tisztasággal és fiatalos frissességgel, de a félszcenírozott körülmények ellenére már-már testileg is madárrá változik; vokalitásának könnyedsége egész lényére, s így az egész előadásra átsugárzik, a teljes Ring-ciklus legbensőségesebb jelenetévé avatva Siegfried és a madárka párbeszédét. 

Kertesi Ingrid – mennyei hang (Verdi: Don Carlos)

Mennyei hangokban nem szűkölködünk: az elmúlt évek Don Carlos-előadásain nem egy és nem két énekesnőt hallottunk a szerepben, s nagyrészt nem is okoztak csalódást. Hogy miért is emelkedik ki közülük Kertesi Ingrid? A különbséget, lévén hogy csak a színfalak mögött megszólaló szereplőről van szó, nehéz megragadni, ám úgy vélem, nem technikailag, hanem egy adottsága folytán lesz Kertesi Ingrid a legjobb e szerepben: nemcsak üdén és tisztán énekel, de egész lényéből olyan átszellemültség és jóság sugárzik, ami nyilvánvalóvá teszi a különbséget a takarásban mennyei hangot éneklő szoprán és a valódi angyalhang között. Nagy kár, hogy a művésznő egyetlen idei előadásán sem jelent meg a függöny előtt, hogy fogadja a tapsokat: ovációt érdemelt volna.

Kiss Tivadar - a kis Löwy (Sári: Napfogyatkozás)

A Napfogyatkozás nehezen érthető kavalkádjában talán először kapta fel a fejét a nagyérdemű, amikor a kis Löwy – amúgy Paul Werner – duettet énekelt József Attilával. Hebegve-dadogva mesélt rémálmairól. A vajdasági Kikindáról származó Kiss Tivadar ezt oly intenzitással, hitelesen adta elő, hogy a közönség is beleborzongott, s a felvonás végén egész kis rajongótábor sikítozott az ifjú művésznek. Talán csak a műanyag krokodil tudta lejátszani nála is intenzívebb színpadi jelenlétével. Sajnos ebben a szerepben Kiss Tivadart jövőre nem láthatjuk, a Nap elfogyatkozott, de az Anyegin Triquet szerepében érdemes megnézni őt, hiszen 2009-ben, operaházi bemutatkozásakor már sikerrel alakította a szerepet.

Megyesi Zoltán – Monostatos (Mozart: A varázsfuvola)

Négy éve, egy másik produkció keretében éppen Monostatosként figyeltem fel Megyesi Zoltánra. Meglepve olvasom akkori soraimat, miszerint „inkább a karakterisztikus, mintsem a szép éneklésre helyezte a hangsúlyt”. Hangfelvétel hiányában nem ellenőrizhetem akkori véleményem jogosságát, de az énekes azóta hallott produkciói éppen a biztos énektechnika és a szép éneklés egyensúlyával hívták fel magukra a figyelmet – ahogy a mostani, felújított Varázsfuvola keretei között is. Jegyezzük fel azt is, hogy Megyesi Monostatosa nem bárdolatlan szörnyeteg, hanem érző szívű, ám kisebbrendűségi komplexusa és állandó elutasítottsága miatt eltorzult lelkű fiú – eredeti szerepformálás, e szerepben idehaza rég nem hallott muzikalitással megoldva.

Molnár Levente – Masetto (Mozart: Don Giovanni)

A címszerep után Masetto szerepét is meghódította Molnár Levente – és valóban hódításról beszélhetünk, mert alakításában a figyelemre méltó vokalitás mellett elemi erővel volt jelen a figurateremtő képesség. A Művészetek Palotája koncertkörülményeket alig meghaladó színrevitelében alighanem a legemlékezetesebb szereplő marad ez a bájosan bumfordi és közben szenvedélyes Masetto, akinek szerepében Molnár Levente kivételes hangi adottságait ezúttal kifejezőerővel is párosítva aratott megérdemelt sikert.

Rácz Rita – Géniusz (Haydn: A filozófus lelke, avagy Orpheusz és Eurüdiké)

Lényegében egyetlen koloratúr ária Géniusz szerepe Haydn operájában, így alakítójának figyelme elsősorban annak technikai kivitelezésére irányulhatna – ám nem történhet így egy Zsótér-rendezésben. Rácz Ritának tehát lehetősége nyílik azt is megmutatni, hogy csodálni való vokális képességei mellett formába tudja önteni ezt a megfoghatatlan alakot: Géniuszt is. A fiatal énekes könnyedén veszi az akadályokat, akár a rendező által kiszabott tornamutatványokról, akár a szerzőnek köszönhető gégeakrobatikáról legyen szó. A néző persze csak bólogat: egy Géniusz előtt nincs, nem is lehet akadály.  

Ulbrich Andrea – Annina (R. Strauss: A rózsalovag)

Sokszereplős darabban még hálátlanabbnak tűnik a kisebb szereplők sorsa: egy rövid megnyilvánulással önmagában is nehéz feltűnést kelteni, hát még, ha mellékszereplők egész hada tolong a színpadon. Nehéz, de nem lehetetlen a feladat, ezt most Ulbrich Andrea bizonyította A rózsalovag Anninájaként. Szerepében nyilvánvalóan nem a szólam megformálása jelenti számára a kihívást – példásan hangzik el a szerep -, hanem a karakter pontos eltalálása, és a művész ebben is sikerrel jár. Noha esetében természetesnek vesszük, hogy a vokális megformálás kiemelkedő lesz, hiszen Ulbrich Andrea számos főszerep birtokosa, éppen ezért sietünk leszögezni, hogy olykor egyáltalán nem árt az előadásnak, ha a nem abszolút főszerepek is tapasztalt és jelentős művész kezébe kerülnek.    

Váradi Zita – Pásztorfiú (Wagner: Tannhäuser)

Tavaly komikai vénájáért emeltük ki Váradi Zitát a kismesterek közül; idén egy Wagner-opera kulcsjelenetének perfekt megoldása keltette fel figyelmünket. A Tannhäuser első színváltozása, a Venus-barlang eltűnése és a thüringiai táj felbukkanása nem csupán szcenikailag szinte megoldhatatlan, de zeneileg is nehéz érzékletessé tenni a fülledten erotikus, romlott légkör és tavasz, az újjászületés közti éles ellentétet. Wagner persze játszik velünk: a napfényes, keresztényi erkölcsű világban az első megszólaló, a pásztorfiú Holda asszonyról, vagyis a termékenység-istennőről énekel dalocskát. Váradi Zita alakításának nagyszerűsége abban rejlik, ahogy a dalt egyszerre a tavasz frissességét, az újjászülető természet szépségét és tisztaságát, ugyanakkor a témában rejlő kacérságot is érzékeltetve formálja meg, miközben színészileg meggyőzően hozza a fiatal fiút.

Wierdl Eszter – Servilia (Mozart: Titus kegyelme)

Servilia másodhegedűs a Titus kegyelmében – vagy mégsem? Noha énekelnivalója jóval kevesebb akad, mint a főszereplőknek, az első felvonás cselekménye lényegében körülötte forog: Titus őt akarja feleségül venni, majd jóbarátja, Annius kedvéért lemond róla. Ha Wierdl Eszter énekli Serviliát, értjük, miért őt szánja Titus a császári trónra – mert elbűvölő jelenség; de értjük azt is, ő maga miért nem akar császárné lenni – mert nem uralkodásra, hanem érzelmi életének kiteljesítésére született egyszerű, fiatal lány. Wierdl Eszter Servilia-alakítása éppen azért figyelemre méltó, mert az énekesnő több főszerepében is a bonyolult, komplex nőalakok megformálásával keltett figyelmet – most éppen (mind vokális, mind színészi) eszköztelenségével, nemes egyszerűségével fegyverez le.

Ádám Tünde - Bóka Gábor - Csepelyi Adrienn - Fülöp Károly