Kelet fűszere

Vajon mi motiválhatja egy jó ötven éve elfelejtett, korábban azonban világszerte sikerrel játszott opera feltámasztását? Az ilyen kísérletek mögött két motivációt sejthetünk: egyrészt hogy az előadásra vállalkozó társulat rendelkezik olyan sztárénekessel, akinek repertoárjáról hiányzik a szóban forgó opera egyik szerepe. A jelen recenzió tárgyát képező darab, a Lakmé esetében ez utoljára bő másfél évtizede fordult elő, mikor Natalie Dessay emelte érdeklődésének homlokterébe. Az ünnepnapra időzített budapesti produkció nem sztárok köré épült: a Magyar Állami Operaház címzetes magánénekeseinek és énekkari szólistáinak figyelemre méltó teljesítményét tehát (a másik utat követve) invenciózus, a mű új rétegét feltáró rendezés tehette volna még izgalmasabbá – s a pár héttel ezelőtt kiváló Don Sanche-t prezentáló Anger Ferenc neve akár garancia is lehetett volna erre.

Ezúttal azonban elmaradt a múltkorihoz hasonló reveláció: a Lakmé szolid, jó mesterségbeli tudással színpadra vitt, ám alapvetően a hagyományos keretek közt mozgó előadás lett – pozitív és negatív értelemben egyaránt. Kezdjük a pozitívumokkal: Anger érti a darabot, s meg is vannak az eszközei ahhoz, hogy azt és csak azt állítsa színre, amiről az valóban szól, legalábbis első olvasatban. A Lakmé zártszámos szerkezete nem teszi nehézzé a darab meghúzását, mégis érzékeny dramaturgiai ismeretekre vall, hogy a rendező a távol-keleti staffázstól hemzsegő darabban meglátta a kamaradrámát – s legyünk őszinték: a nem végig egyenletesen igényes muzsika bizonyos részeinek mellőzésével nem is ért minket akkora veszteség, mint ha, teszem azt, az Aida balettzenéit hagynánk el (ami nyilván elképzelhetetlen). A kamaradráma-jelleg persze nem küszöböl ki bizonyos szcenikai problémákat, melyekre azonban működőképes választ adott a helyszínül választott FUGA Építészeti Központ négy oszloppal tagolt belső tere – az állandó rejtőzködések, hirtelen megjelenések és eltűnések így adekvát térbe kerültek mind az őserdőben játszódó két szélső felvonásban, mind a hindu vallási ünnepet ábrázoló középsőben. Zöldy Z. Gergely látványtervező csupán néhány zöld szalaggal tette még átláthatatlanabbul sűrűvé látványt, melyben a szereplők hagyományos indiai ruhákban, alapvetően a realista iskola szerint, de meglehetősen redukált, puritán játékstílusban adták elő a darabot. S ha az imént azt mondtuk, hogy a rendezésben nincs semmi nem oda való, úgy fontos azt is hangsúlyoznunk: ez nem jelenti azt, hogy a rendező ne kezelné bizonyos távolságtartással mind a rendelkezésre álló anyagot, mind a játékteret. Egyszerűbben fogalmazva: az olykor-olykor a korabeli operettmuzsika stílusával is kacérkodó zenemű előadásakor nem nélkülözi az irónia eszközeit sem, s ez sokkal szimpatikusabb, mintha azt teljesen és véresen komolyan venné. Az angolok magatartásának következetes végigvitele (mindig és minden körülmények között teáznak, a csengettyűáriát a csészét ütögető kiskanalak hangja kíséri) nem csak humorforrás, de ugyanakkor jellemző erejű is – éppen a humor eszközével jut el a rendező annak jelzéséig, amiről a mű valójában szól, vagy pontosabban: itt és most szólhatna számunkra. Kár, hogy ennek kibontására a rendezőnek nem volt szándéka és/vagy eszköze.

Mert – az elismerendők elismerése mellett – bizonyos hiányérzetemnek is hangot kell adnom a rendezést illetően: meggyőződésem, hogy a Lakméban a parfümösen egzotikus környezetbe helyezett szerelmi történet örökérvényűsége mellett egy aktuális olvasat lehetősége is benne rejlik. Noha nem végeztem levéltári kutatást az ügyben, hogy mi is tartotta műsoron Delibes operáját az 1950-es évek Magyar Állami Operaházában, saját kútfőből két feltételezést kockáztatnék meg: egyrészt a látványos, már-már revüszámba menően pazar kiállítás lehetőségéét, mely jól illeszkedett a kor népszórakoztató kulturális vonulatába; másrészt az imperialista elnyomók állandó szidalmazására és erkölcsi legyőzésére lehetőséget biztosító cselekményét. Nem gondolom, hogy elnyomók és elnyomottak ellentéte ma aktuális lenne mifelénk, de két kultúra egymás mellett élésének már-már robbanásig feszülő konfliktusa igenis égetően aktuális problémát takar 2011 Magyarországán. Egymás nem ismerése, a meg nem értésből fakadó felsőbbrendűség-érzés, a rosszabb sorsban osztozók gyűlöletté fokozódó tehetetlensége, s a mindezek nyomán végül kipattanó erőszak túlságosan ismerős viselkedésminták, melyek megjelenítésére a hagyományos operaszínpadnál még alkalmasabb is lett volna a kamaraszínpad. Bármilyen színvonalas is volt hát a rendezés, mégsem hallgathatom el: adós maradt azzal, hogy igazán aktuálissá, maivá, a miénkké tegye a darabot.

A zenei megvalósítás viszont igényes és szép produkciókkal örvendeztetett meg. Hertelendy Rita nem csak a koloratúrákat győzi becsülettel, s nem csak hangkaraktere illik jól a szólam követelményeihez, de láthatóan mélyen megérintette a szerep – s ettől szerencsére nem ő maga hatódott meg, hanem a közönséget tudta meghatni. A Csengettyűária fölényes megszólaltatása méltán váltott ki nagy tetszésnyilvánítást. Csiki Gábor elsősorban alkatilag kiváló Gerald: termete, megjelenése, fölényes színpadi viselkedése hiánytalanul állítják elénk az alapvetően lezser, a természet és Lakmé szépségétől megrészegülő, de érzelmeit mégsem teljes mélységében átélő fiatalembert. A vokális produkció nem kevésbé meggyőző: kellemes hang, kulturált éneklés. A Nilakanthát alakító Dobos Sándor olykor ugyan küzd szólamának csúcshangjaival, ám ezt bőven pótolja a szerep indulati töltetének közvetítése. Hajdú Diána méltó partnere Lakménak a Csengettyűáriával egyanrangúan slágergyanús Virág-duettben, Bakó Antal pedig megbízható untermannként végszavaz Geraldnak. Kisebb szerepekben Németh Mónika, Magyari Eszter, Bócz Annamária és Andrónyi Gábor nyújtott megbízható alakítást. Szirtes Katalin érzékeny zongorakísérete még a pasztellszínekben tobzódó, gyönyörű hangszerelés hiányát is feledtetni tudta a hallgatókkal.

Izgalmas, ritkaságszámba menő operát láthattunk tehát szolid, színvonalas előadásban. A magyar operajátszás nem épp ünnepi időszakában az ilyen események jelentősége túlmutat önmagán – azt jelzi, nem az alkotói potenciál hiányzik a rendszerből.