Intim levelek I.

Drága Leókám!

Olyan rég nem láttalak-hallottalak már, és annyira hiányoztál, hogy mikor hírét vettem, szülővárosodban fesztivált rendeznek a tiszteletedre, alig vártam, hogy végre itt lehessek. Mit mondjak, meg tudom érteni, miért ragaszkodtál ennyire ehhez a városhoz: ma épp akkor jöttem ki a főtéren egy üzletből, mikor ünnepélyesen felkapcsolták a karácsonyi fényeket a környező utcákban és a város karácsonyfáján (fanfár is volt). Egész elérzékenyültem. Brno gyönyörű, és az emberek úgy kezelnek, amikor kiderül, hogy újságíró vagyok, aki rólad fog írni, mint a hímes tojást. Jártam ma nálatok, csak sajnos nem voltál otthon – de azért a dolgozószobád épp olyan, mint régen, csak szebb lett a tapéta, mióta kicserélték.

Tudod, Leókám, egyetlen idegesítő dolgot találtam eddig ebben a fesztiválban, az se veled kapcsolatos – mármint hogy tulajdonképpen neked most nincsen semmid se; úgy értem, se centenárium, se kerek évforduló, se sáskainvázió nem kell ahhoz, hogy Brnóban kétévente megünnepeljenek téged, mert szeretnek. Tudod, van nálunk odahaza az az Erkel, aki a Himnuszt is írta, na, neki például kétszázadik születési évfordulója van, de egy opera nem sok, annyit se mutattak be tőle. Szóval félre ne értsd, Leókám, nem rád vagyok én irigy, Isten őrizz, csak úgy eszembe jutott ez a szegény Ferenc, és nagyon sajnálom. Meg is írom majd otthon, milyen tisztelettudóak ezek a brnóiak (a villamoson például versenyeznek, ki adja át a helyét), és milyen szépen ápolják a te emlékedet. Az idei fesztivál témája (rajtad kívül, Leókám) az expresszionizmus. Láttam is kortárs művészek alkotásait a házatokban, nagyon tetszettek, örülök, hogy a fiatalok is így lelkesednek érted!

Most megyek, sétálok egyet a városban, iszom egy puncsot, de persze ennek úgyis kolbászevés lesz a vége.
Megírok mindent, Leókám, ahogy ígértem, postafordultával küldöm!

Drága Leókám!

Tegnap megnéztem a Kátya Kabanovát, tudod, mennyire imádom ezt a darabodat, de azt kell, hogy mondjam: még sose láttam ilyen szépnek, mint most. Nem tudom, kinek az ötlete volt ez az amerikai rendező, ez a Robert Wilson, de érti a dolgát, az egyszer biztos. Tudom, hogy mindent tudni akarsz, úgyhogy nem is szaporítom a szót. Wilson személyesen is megjelent a premieren, és az előadás előtt elmondta, hogy utálja azokat a rendezéseket, amelyek nem engednek teret magának a zenének. És mivel szerinte a te zenéd önmagában is csodálatos (ebben, mondjuk, legalább van közös pontunk, nekem meg Robert Wilsonnak), ő hagyja, hogy a te zsenialitásod kibontakozhasson. No, hát ezt én se mondhattam volna szebben!

 

Díszlet alig volt, az egész előadás a háttérben kifeszített hatalmas vetítővászon színeire épül, amelyek mindig a cselekménynek megfelelően változnak. A szereplők mozgása pantomimszerű, összeszorított ujjaik és félig nyújtva maguk elé tartott kezük görcsös távolságtartást sugall, a fény-árnyék váltakozásainak játékával pedig csodálatos látványvilágot alkotott A. J. Weissbard világítástervező. A másik főnyeremény Yashi Tabassomi jelmeztervező volt, aki hatalmas puffos ujjakkal, felnagyított részletekkel nyomatékot adott az árnyjátéknak. Kabanyiha ijesztő viktoriánus hangulatú fekete ruhában grasszált fel-alá, míg a szolgálókat Hašek-regényeket megszégyenítően dundivá varázsolták a gigantikus méretű alsószoknyák és ruhaujjak. Igazán szép kontraszt Kátya egyszerű ruháival szemben. A népies és tragikus szál ily módon történő megkülönböztetése csak még inkább kiélezte a drámát – Leókám, mondhatom, a végén szem nem maradt szárazon! Ráadásul ez a szoprán, Maria Kobielska, biztos ismered, egészen fantasztikus volt. Nem szoktam első hallás után áradozni énekesekről, de ez a lány akkora brávózást kapott a végén, hogy beleremegett a színház (tudod, az, amit rólad neveztek el). Kabanyiha (Yvona Škvárová) sötét volt és velejéig romlott, gonosz, szinte áradt a gyűlölet a hangjából, Kudrjás azonban, akit Jaroslav Březina énekelt, lágy és olvadó tenorhangon lopta be magát mindenki szívébe: Kobielska után ő kapta a legnagyobb tapsot.  Varvara szerepében Kateřina Jalovcovát láthattam, szintén ígéretes teljesítményt nyújtott.

 

Szerencsére gondolnak a külföldi vendégekre is itt Brnóban, és angol feliratozással ment a darab – nem mondom, Leókám, gyönyörű nyelv ez a tietek, én legalábbis nagyon szeretem hallgatni, de két nap alatt négy szót sikerült biztosan megtanulnom, úgyhogy igen jól jön a segítség.
Tettem a borítékba néhány fotót, gondolom, önmagukért beszélnek, Leókám, és megérted, miért írok ilyen elragadtatással róla. Nagyon ritka az olyan rendezés manapság (különösen nálunk, de ezt csak bizalmasan írom), amiben összhangban van a hangzás, a látvány, az ének, a rendezés és a kosztüm (még a sminkmester, Monika Šonková munkáját is kénytelen vagyok megdicsérni) – ez a Kátya ilyen, és akárhányszor megnézném, újra és újra.

 

Boldog vagyok, hogy itt lehetek, Leókám, a többit majd a következő levélben!