Michael Dellaira: A titkosügynök – Armel Operaverseny
2011-12-16
Negyedszer rendezték meg idén októberben az Armel Operaverseny és Fesztivált Szegeden. Valószínűleg nem ez az a kerek évforduló, melynek kapcsán érdemes összegezni az eddigi eredményeket – versenyről lévén szó, amúgy is hosszabb idő szükséges ahhoz, hogy rangot szerezzen nemzetközi vizeken. Nézőként pedig a fesztivál része izgat minket, nem a versenyzés, annál is inkább, mert kortárs műveket felvonultató fesztiválként indult 2008-ban, és ezt a jellegét 2010-ig őrizte is, vagyis az öt produkcióból kettő-három mindig kortárs mű volt, a többi pedig kevésbé ismert vagy ritkábban játszott opera.
Marschner Vámpírját másképp aligha ismertük volna meg, és Ravel Pásztoróráját vagy Martinů: Alexandre Bis című egyfelvonásosát sem gyakran tűzik műsorra Magyarországon (nem gyakran=soha). Strauss Ariadnéja, Prokofjev Tüzes angyala és Cilèa Adriana Lecouvreurje sem a hazai alaprepertoár részei – utóbbi reményeink szerint nem is lesz az soha. A kortársakat főleg amerikai, illetve olasz, francia és norvég szerzők művei képviselték:
Gershon Kingsley - Michael Kunze: Raoul (2008)
Robert Ward: A salemi boszorkányok (2008)
David Alagna: Egy halálraítélt utolsó napja (2009)
Tobias Picker: Emmeline (2009)
Knut Vaage: Veslefrikk (2010)
Thomas Pasatieri: A sirály (2010)
Marco Tutino: A lakáj (2010)
A műveket és a létrejött előadásokat többségében a megfelelő helyen értékeltük már, így most nem térünk ki erre. Inkább azt a jelenséget mutatnánk fel, hogy a 2010-es Traviatával megjelent a Fesztiválon a legszűkebb alaprepertoár, és ez a Rigolettóval folytatódott a 2011-es évben. A tendencia érthető, ha a közönség felé akar nyitni a produkció, illetve a versenyzőknek kínál olyan énekelnivalót, amit életükben egynél többször is előadhatnak majd. Csakhogy az eredeti célkitűzés nem ez volt, és idén már egyetlen egyre olvadt a valóban kortárs művek száma, miközben az Atlantisz császára a 20. század első felét képviselte, Zandonai Francesca da Riminije vastagon a verizmus terméke, az Antigona pedig egyenesen barokk darab. Melléjük társult a Rigoletto és az emlegetett egyedüli kortárs mű, jelen írásunk témája: Michael Dellaira A titkosügynök című operája.
Mivel a közelmúltban többször is foglalkoztunk a kortárs amerikai operával, most visszatérünk ehhez az előadáshoz, amelyet szombaton vetít a Duna Televízió 2-es csatornája.
Számos alkalommal bíráltuk ezen oldalakon a fesztivál kortárs műveinek kiválasztását: a felsorolt nyolc operából az általunk látott hat darab között igazán kiemelkedő remekművet nem találtunk, sőt a bemutatásuk szükségszerűsége is nem egy esetben megkérdőjeleződött. Hogy mégis miért kérjük számon a fesztiválon az új műveket? Egyszerű: ha nem próbálkoznak a bemutatásukkal, esélyünk sincs rá, hogy értékeset találunk köztük. Talán maguk az illetékesek is elunták már a válogatást, mert a hírek szerint a következő években direkt a fesztivál számára írnak operát felkért szerzők. Kíváncsian várjuk.
Várakozással és némi irigységgel telve utaztam Szegedre A titkosügynök előadására, amely produkciót a Center for Contemporary Opera jegyzi – ebbe most gondoljunk bele egy pillanatra innen, Budapestről: New Yorkban külön műhelye van a kortárs operának… Sőt, a szerző, Michael Dellaira életrajzát böngészve megtudhatjuk, hogy rezidens komponistája az intézménynek. Melyik magyar zeneszerző mondhatja el ugyanezt magáról?
Izgalmasnak ígérkezett az előadás, melyről a címén kívül semmit nem tudtam előzetesen. Lelkesedésem némiképp alábbhagyott, amikor Szegedre érve elolvastam a cselekményt, majd elolvastam újra, hátha… A sokszereplős, bonyolult összeesküvésekkel, ál- és igazi terroristákkal tarkított cselekmény kihámozása nézőt és rendezőt próbáló feladat. Hálával tartozunk a színpadra állító Sam Helfrich-nek, hogy követhetővé tette a cselekményt, sok egyebet sajnos ő sem tehetett a darabért.
Nemrég Molnár Szabolcs zenetörténész segítségét kértük, hogy megismerhessük a kortárs amerikai opera innen, Európából nehezen követhető irányzatait. Ő alapvetően két csoportra osztotta ezeket: a nemrég a Metropolitanből közvetített Glass, illetve Adams művei tartoznak az egyikbe, és a tradicionális, európai gyökerűként jellemzett másik iskolába sorolta a 2008-as Operaversenyen elhangzott Salemi boszorkányokat. Alighanem a most megismert Tikosügynök is ebbe a körbe tartozik, ahogyan a 2009-es Emmeline is. Ez az átlag operahallgató számára lefordítva annyit tesz, hogy mosógépzörgés helyett dallamokat hallgathat ezekben a művekben. Ám hogy érdemes-e ezek meghallgatására időt áldoznia, az több tényezőtől is függ: például a téma elég érdekes-e, és sikerül-e adekvát színpadi formát találni hozzá.
Két éve az Emmeline esetében sikerült: a 19. századi történet Alföldi Róbert letisztult rendezésében élvezetes előadást eredményezett, a téma pedig, a kifordított Oidipusz-történet (Emmeline a tőle csecsemőként elszakított és halottnak hitt fiához készül feleségül menni) is újszerűnek hatott, amellett, hogy az opera zenéje vélhetően nem lesz mérföldkő a 21. század zenetörténetében.
Alighanem Dellaira operája sem újítja meg a műfajt, ráadásul esetében igazi beszélgetős, társalgási operát kaptunk, vagyis a néző figyelme egy pillanatra sem lankadhat, mert azonnal elveszíti a fonalat. Szereplőink megállás nélkül beszélgetnek, kettőnél kevesebben szinte soha nincsenek a színen, a cselekmény pedig jóformán a történésekről való beszélgetésekben realizálódik. Aki a cím alapján James Bondra számított, csalódik, ugyanis a címszereplőnk távolról sem az a 007-es típus, az egész darab jobban hajaz a CSI-sorozatokra, mint izgalmas kémtörténetre, csakhogy mindez 19. század végi környezetben játszódik, és a tévés párhuzamnál maradva: pont annyira érdekes, mint egy olyan CSI-epizód, melyet kizárólag a laborban beszélgetve forgattak volna le. (Nem véletlen, hogy sosem tették.)
Operaműfajban joggal várnánk el a szereplők közötti viszonyok bővebb taglalását, vagy legalább ezen viszonyok meglétét.
Ehelyett van egy címszereplőnk, akit semmi nem jogosít fel a címszereplésre, mert a figura jelentéktelen; ha már valaki, akkor a feleség karaktere izgalmasabb volna erre a célra, de nem lenne menthetetlen a történet, ha a tulajdonképpeni áldozat, a feleség fogyatékos öccse lenne a középpontban, mivel az ő személyisége és a többiek hozzá fűződő kapcsolata (lenne) az egészben a legérdekesebb. Ám sajnálatosan a fiú az első felvonás közepén meghal – körülbelül akkor, mert valós időben nem látjuk az eseményeket, csak később mesélik el, és ha nincs a rendező, aki a felvonás végén némajátékkal eljátszatja a fiú halálát, akkor egyáltalán nem volna róla vizuális élményünk.

Halogatom, hogy összefoglaljam a cselekményt, de tovább nem halaszthatom, lássuk hát:
Az első felvonásból kiderül, hogy a londoni német nagykövet valamiért hihetetlenül fontosnak érzi (1894-ben!), hogy az angol kormányt ráébressze a terrorizmus veszélyeire. Ennek (szerinte) legjobb módja, ha felrobbantják a csillagvizsgálót, majd abból értenek a britek. Ehhez felbéreli az amúgy is neki dolgozó Adolf Verlocot, aki foglalkozására nézve titkosügynök, és valódi terroristákkal ápol munkakapcsolatot. Verloc úgy álcázza tevékenységét, hogy kis boltot vezet a feleségével, de nem ám sarki fűszeres! – szép körülírással mondjuk, hogy felnőtt képes újságokat terjesztenek, ez bizonyára a legjobb módja a rejtőzködésnek. Verloc ráadásul megnősült, ami megintcsak nem titkosügynökre jellemző vonás (erről valaki elmélkedik is a darabban), és ha ez nem volna elég, magához vette a felesége öccsét is, aki felügyeletre szorul. Alighogy meghatódtunk ezen a szép gesztuson, látjuk, amint a robbantáshoz elviszi magával a fiút, aki bele is hal az akcióba. A rendőrség nyomoz – itt több érdektelen és unalmas szálat kihagynék –; legyen elég annyi, hogy a fiú halálára fény derül, a feleség, Winnie eszét veszti a fájdalomtól, és minden különösebb előzmény nélkül megöli a férjét, aki közvetve a fiú halálát okozta. Utána még az örökség körüli huzavonáról értesülhetünk: az egyik terrorista próbálja kisemmizni a magára maradt nőt, aki ekkor már beszámíthatatlan. Végül a férj holttestét is felfedezik, a záróképben pedig a nő egyedül marad a tébolyával.

A két felvonás majd’ két órát vesz el az életünkből, többségében olyan képekkel, mint bálok a nagykövetségen és egyebütt vagy a filozófus hajlamú, bombagyáros terrorista elmélkedései, esetleg a rendőrfőnök és beosztottja közti információcsere. A két tulajdonképpeni főhős, a házaspárunk talán ha két jelenetben szerepel együtt: először kiderül, hogy a nő milyen hálás a férjének, aki gondoskodik a testvéréről is, majd ugyanez a nő megöli a férjét – ugyanezért.
A Stevie nevű fiú egyszerű, igazságos világképe az egyetlen egészséges hozzáállás a darabban, mégis ő az, akinek pusztulnia kell. Ezzel együtt Jonathan Blalock szereplése színt vitt a produkcióba. Jelentős énekteljesítményeknek azért sem tapsolhattunk, mert a szólamok nem tették lehetővé a tehetség felmutatását: jóformán végig szövegelés zajlik, de ne a Wagnertől ismert Sprechgesangra gondoljunk, inkább valami zenére előadott próza lenne ez.
A modernnek látszani akaró zenei anyag – hiszen ez az érzésünk, amikor a leghagyományosabb eszközök mellé valamivel több ütős hangszert használ a szerző: modernkedni akar – leginkább vonós szólókkal próbál sejtelmes-baljóslatú stb. hangulatokat előcsiholni a zenekarból, közben legfeljebb unalmas, lapos, filmzene jellegű az egész. És még az sem lenne baj, hogy a zenére rámondott szövegek nem hozzák szokásos áriaformát, de valamit azért hozhatnának, ami indokolja a Joseph Conrad-regényből készült librettó megzenésítését. A darab végén sem tudom megmagyarázni, hogy miért kellett ebből operát írni, ha krimiként prózai színpadra is alkalmazhatták volna – bár ahhoz meg a cselekménykezelés jelen formája teljesen alkalmatlan. Amikor kivételesen dallamot kellene énekelni, a címszereplő francia bariton, Nicolas Rigas elvérzik a feladaton, a feleséget alakító Miksch Adrienn pedig azt bizonyítja be, hogy a szerep tanulására és előadásra elpazarolt időt fordíthatta volna olyasmire is, ahol tehetségét, énektudását is kamatoztatni tudja, ugyanis legalább a finálé erejéig felvillantja, hogy milyen az, amikor a szólam jóvoltából valóban énekelhet, és így a szomorú és lelombozó előadást legalább egy pillanatra élvezhetővé teszi.

Ez a másik ok, amiért nem örülünk a Rigolettóval és Traviatával fémjelzett alaprepertoár jelenlétének: az énekverseny szempontjából jobb, mérhetőbb, ha a klasszikusokban bizonyítanak a versenyzők, ám a felemás összeállítás miatt a vetélkedés igazságtalan: Gilda vagy Violetta szerepében azonnal kiderülnek az énektechnikai hiányosságok, ám kortárs műben, mint például a most tárgyalt Titkosügynök, ezek nagyrészt elfedhetők. Így történhetett, hogy az első években mindig a gálán szembesültünk azzal, hogy a versenyszerepében jónak talált énekes mennyire nem jó, ha mondjuk Mozartot kell énekelnie.
Most, hogy már csak egyetlen kortárs mű volt a műsorban, az arányok egyértelműen eltolódtak a klasszikusok felé – ám ilyen jellegű énekverseny untig elég van világszerte, ráadásul bejáratott, rangos versenyek ezek, amelyekkel egy fiatal operaverseny úgysem mérkőzhet meg. Az Armel Operaverseny és Fesztivál vonzereje eddig a kortárs zene felkarolásában, fókuszba állításában rejlett, ám ha ez elvész, akkor vajon mi emeli ki a hasonló fesztiválok tömegéből? Könnyen lehet, hogy a négyéves produkció még az útkeresés fázisában van, így aztán mást nem tehetünk, mint hogy követjük az útját.
Ám a New York-i operakedvelőkre továbbra is irigykedünk: ahol rendszeresen mutatnak be kortárs műveket, olykor bizonyára találnak közte maradandó alkotásokat is.
Fotók: Armel Operaverseny - Kelemen József
Az előadást felvételről sugározza a Duna 2-es csatorna december 17-én, szombaton este 19:30-tól.
Kapcsolódó cikkek:
Glass, Adams és az amerikai kortárs opera – beszélgetés Molnár Szabolcs zenetörténésszel
Philip Glass: Satyagraha
Amerikai anziksz – Dawn Upshaw szólólemezéről