Búcsú Mozarttól?
Susan Graham a Zeneakadémián – 2009. április 4.
2009-04-09
Desszert vagy főfogás? – tanakodtam Susan Graham budapesti bemutatkozása előtt. A Budapesti Tavaszi Fesztivál meghívására hazánkba érkezett amerikai mezzoszoprán műsora (hivatalosan három ária, megtoldva ráadásként egy negyedikkel) soványka volt ahhoz, hogy önálló áriaestnek tekinthessük. A szervezők sem annak szánták: a koncert hivatalosan mint az Ensemble Matheus és Jean-Christophe Spinosi estje szerepelt a kalendáriumokban – az énekesnőt úgy tűnik, ráadásnak szánták az alapvetően zenekari est okozta élmény teljesebbé tételéhez.
Bőkezű ráadás, annyi bizonyos – ha mennyiségileg nem is, minőségileg Susan Graham olyat produkált, ami méltónak mutatta karrierje során kivívott hírnevére. Az elsősorban nadrágszerepek specialistájaként ismert Graham nem hazudtolta meg magát: négy áriájából három ehhez a szerepkörhöz kapcsolódott. Gluck Orpheuszából a címszereplő áriája (J’ai perdu mon Eurydice), valamint a három Mozart-ária (a Don Giovanni Mi tradija, Sextus rondója a Titus kegyelméből, majd a ráadásként előadott Cherubino-arietta a Figaro házasságából) egyaránt szolgált örömmel és tanulságokkal. Elsőre meglepett az énekesnő hangjának volumene és testessége: eddig csupán felvételekről szerezhettem benyomást Susan Graham vokális adottságairól, s azok alapján vékonyabb és mozgékonyabb hangot képzeltem el. Nem tudhatom, hogy a mikrofononok torzító hatását vagy a múló évek okozta hangbéli változást gyanítsam-e a jelenség mögött, annyi azonban bizonyos: ez a hang a jelek szerint minden tekintetben túl van már Gluckon és Mozarton, s inkább a nagy Verdi-szerepek és Carmen felé mutat. A hanganyag megvastagodása mellett erre utalt az is, hogy néhány exponált magasságot az énekesnő minden igyekezete ellenére sem tudott „kordában tartani”: ezek mind hangerő, mind hangszín tekintetében kilógtak az amúgy stílusos – példás dallamformálásról, frazeálásról, egyáltalán: építkezésről – valló éneklésből.
A hanganyag változásán azonban minden más tekintetben úrrá tudott lenni Susan Graham: noha érzékelhető, hogy koloratúrái már nem pörögnek olyan könnyedséggel, mint néhány évvel ezelőtt, a teljesítmény még így is megsüvegelendő – ráadásul a két rossz választás között vívódó Sextus áriája esetében a megfeszített koncentráció jellemző erejűvé is tudott válni. Kevésbé éreztem meggyőzőnek Donna Elvira portréját a Mi tradi alapján: a szopránszerep kíméletlenebbül megmutatta az énekesnő hangterjedelmének és technikájának korlátait – a kifejezés intenzitására azonban itt sem lehetett panasz. Gluck Orpheusz-áriájában elsősorban a legato-ívekben bővelkedő megformálás, az éneklés egyanyagúsága keltett figyelmet, no meg az, hogy ebben a hangsúlyozottan egyszerű áriában is milyen érzelemgazdagságot tudott megjeleníteni a művésznő.
A Cherubino-ária vokális megformálása is példás, sőt emlékezetes volt, ám ha Orpheuszt és Sextust még el is hittük Susan Grahamnek, a tinédzser Cherubinón érzésem szerint már nem csupán hangilag van túl – minden igyekezet ellenére is kevéssé tűntek hitelesnek a szerelemittas ifjúi szavak. De lehet, hogy mindezt inkább a ráadás-szituáció okozta előadási manírok mondatják velem: míg ugyanis az éneklés itt is stílusos maradt, gesztusokban, mimikában, apró játékokban valóságos show-t kerekített az áriából Graham, olykor azt az érzést keltve, mintha a forma egységességét feláldozva poénok darabkáira tördelné az áriát. Ám ettől a kis kisiklástól eltekintve szimpatikus művészegyéniséget ismertünk meg Susan Graham személyében – a koncerten tapasztaltak alapján érdeklődéssel várjuk pályájának további alakulását.
Jean-Christophe Spinosi nemcsak az olykor szélsőséges megoldásokban tobzódó Haydn-tolmácsolásokban, de az áriák kíséretében is vitatható, ám kétségtelenül valamilyen dirigensnek mutatkozott. Úgy érzem, nem éppen makulátlan hangszeres teljesítményeket felvonultató együttesének ő az igazi motorja, a zene nem annyira az Ensemble Matheus kezdeményezőkészsége, mintsem a karmester muzikalitása nyomán születik meg. S míg ilyen presztízsű együttestől csodálkozva hallottam a sokszor egymással aszinkronban lévő vonósokat és a kelleténél többet gikszerező fafúvósokat (az Elvira-ária elfelejtett fuvola-belépéseit és a Sextus-ária klarinétszólójának hibáit említeném csak hirtelen), addig figyelmet keltett az Orpheusz-áriában leselkedő csapdát, az egyhangúságot ügyesen elkerülő karmesteri megformálás, valamint az Elvira-ária bevezető recitatívójának izzó drámaiságtól a reflektív líraiságig terjedő érzelmi skálájának valódi megoldása – még ha az ária tempóját túl sietősnek éreztem is.
A megrendítően nagy művészi élmény hiánya ellenére is izgalmas koncert részesei lehettünk, felfedezésekkel és tanulságokkal. Önértékelésünk szempontjából sem árt, ha olykor ilyesfajta zenei élményekben is részesülünk.