A színpadon: Grace Kelly! – Massenet Manonja Bécsben
Massenet: Manon, Wiener Staatsoper, 2010. január 8.
2010-01-21
Tartsa fel a kezét, aki (legalább felvételeken) nem nézte rongyosra a Nyetrebko-féle Manont Şerban rendezésében! Az én kezem lent maradt. A szám meg tátva, amikor megláttam, mekkorát fordult az egész rendezés Diana Damrau belépésével.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy Massenet Manonja a kedvenc operám, vagy akár csak a top húszban benne van. Nincs. De az ember lánya ugye megragadja az alkalmat és lehetőséget, ha módja van végigsétálnia a Staatsoper karzatán.
Nem, nem terveztem, hogy összehasonlító elemzésbe bocsátkozom, de a helyzet megköveteli, mert érzésem szerint csak ebben a kontextusban ragadhatom meg egy igen izgalmas mozzanatát az operarendezésnek: vajon számít-e a nagybetűs művésznő a színpadon?
Induljunk ki abból, hogy a kedves olvasó fejében is megvan a kombinés Nyetrebko képe (uraim, Önökben bíztam!), továbbá, hogy valószínűsíthetően nem csak én röhögtem könnyesre magam a virágdobálós dívajelenetnél az Obéissons alatt. Nyilvánvalóan ezek az előadás kulcsjeleneti, arra voltam hát leginkább kíváncsi, hogy Diana Damrau merre indul el. Nevezett hölgy Éj királynője-alakítása okán abban biztos voltam, hogy esze ágában sincs orosz kolléganője nyomdokait taposni, ám felmerült bennem a kérdés, hogy egy ennyire sarkított és parodizált Manon után merre az arra.
Nos, nem csalódtam Damrauban. Az első felvonás félszeg, de szárnyait bontogató Manonja még csak sejtette azt a merész húzást, amit a továbbiakban láthattunk tőle, mindenesetre érezhető volt, hogy a hölgy kicsit másként látja önmagát és Manont, mint a fekete veszedelem. Még az is hihetővé vált, hogy egy addig szűzi(es) életet élő hölgyemény egyik pillanatról a másikra lelép egy ismeretlennel – Damrau ugyanis olyan érzékenységet produkált a kettős során, hogy bármelyik férfi elhitte volna: vele fogja leélni az életét.
A látvány maradt a régi, leszámítva a húszas éveket idéző bubiparókát, amely feketéről vörösre váltott. És itt megállnék egy pillanatra: a díszlet és a jelmez sajnos egy óriási katyvasz, ráadásul nekem igen érzékeny pontomra tapintottak azzal a felfordulással, amit magam előtt láttam. A helyszín Párizs, gondolom ezt a micisapkákból és a Louis de Funès-filmeket idéző csendőregyenruhákból, továbbá a Moulin Rouge kivetített képéből. Ez eddig rendben is volna, de. Pousette, Javotte és Rosette - hogy is fogalmazzak finoman – húszas évekbeli konzumhölgy-jelmeze viszonylag kevés összhangot találhat Ava Gardner és Humphrey Bogart moziplakátjával – ugyanis a Barefoot Contessa Bogart egyik utolsó, 1954-ben készült filmje volt. Értjük persze az áthallást, de vajon mi magyarázza akkor, hogy nem egy kora-ötvenes évekbeli látványra építkezik a darab? Manon a harmadik felvonásban egy Dior-féle New Look-ruhában brillíroz, amely ugye az 1947-es tavaszi-nyári kollekcióban tűnt fel először, ezáltal agyonlövi az előző felvonások Louise Brooks-frizuráját (némafilmek kora), és a Chicago-jelmezeknek beillő ruhákat. (Azt már csak csendben jegyezném meg ezek után, hogy a negyedik felvonásban Marlene Dietrich kristályokkal kirakott, híres fellépőruháját idézik föl Manon jelmezében, amit pedig már bőven a hatvanas években viselt a színésznő…)
Mondhatná a nyájas olvasó, hogy ez utálatos szőrszálhasogatás tőlem, de ennek igenis lényeges szerepe van a továbbiakban. Damrau New Look-ruhája mellé ugyanis kap egy csinos Grace Kelly-kontyot is, ami szintén ad egy csavart a látottaknak. Grace Kelly 1956-ban ment férjhez Rainier monacói herceghez, amikor is már javában Bettie Page fotói voltak feltűzve a sorkatonák szekrényeiben, nem pedig a vékony szemöldökű némafilm-dívák. Amennyiben egy ilyen erős kontextusba helyezzük (megjegyzem, nagyon is kézenfekvő, ügyes módon) a Manont, akkor illik minimum utánanézni, hogyan is festett a világ akkoriban, és nem egy ilyen őskáoszt a néző elé tárni. (Pláne Párizs esetében, ami ugye évszázadok óta a divat fővárosa, tehát nehezen elképzelhető, hogy az ötvenes évek közepén a negyedszázaddal korábbi divatot fedezünk fel a színésznőkön.)
Diana Damrau mindenesetre Grace Kelly tökéletes reinkarnációja, bájos, elegáns, ugyanakkor az emberben ott motoszkál a Hamupipőke-érzés, mert hát ez a lány húsz perccel ezelőtt még nemigen mesélhetett volna nekünk előkelőségről. Ha megnézzük Nyetrebkót ugyanebben a ruhában és jelenetben, azt látjuk, hogy csípős szarkazmussal kezeli saját magát a szerepben, a végletekig karikírozza Manon kivagyiságát, mindeközben Damrau pedig szinte gyermeki örömmel énekli, mennyire jó is, hogy nincsenek kenyérgondjai. Ez mindenképp közelebb áll Puccini Manon-értelmezéséhez, de feltétlenül távolít Massenet főszereplőjétől.
Aki viszont az áriák csúcspontjain ilyen decrescendálásra képes, attól egész egyszerűen mindent, de mindent hajlandó vagyok elfogadni. A Manon – véleményem szerint - nem annyira erős zeneileg, hogy azt egy fergeteges színészi játék nélkül meg lehessen úszni, és talán pont azért maradhatott ilyen sikeres ez az opera, mert mindig - jó értelemben vett – öntörvényű művésznők formálták a főszereplőnőt.
Ramón Vargas nem ripacskodott, mint oly sokan szoktak, elfogadta, hogy Des Grieux egészen az utolsó felvonásig (eltekintve a „lányrablástól”) passzív részese a történetnek, nem is akarta az arcunkba nyomni magát. Ám amikor az ő szerepe domborodott ki, akkor átütő erejű volt mind színészileg, mind hangilag.
Az apját alakító Dan Paul Dumitrescu csodálatos basszusa teljesen magával ragadott, egész egyszerűen sajnáltam, hogy csak ennyi szerepe van.
Pousette (Simina Ivan), Javotte (Sophie Marilley) és Rosette (Zoryana Kushpler) viszont igen gyengén működött együtt, első megszólalásuk egész egyszerűen nem volt hangnemben. A végére belejöttek, de ez egy ilyen kaliberű produkciónál nem lehet mentség.
A kórus példaértékűen énekelt, meglepő hangerővel, arról nem is beszélve, hogy mennyi elánnal vetették bele magukat a tagok a játékba – üdítő volt látni!
A zenekar azonban meglehetősen fáradtnak hatott, a fafúvósok kritikán alul szóltak, még besípolás is volt az első klarinétos részéről – vajon mivel tölthette az idejét befújás helyett? Bevallom, kicsit (nagyon) büszke is lettem, a mi Operaházunk zenekarának pont a fafúvós szekció az egyik aduásza. Bertrand De Billy karmester vajmi keveset tudott a tompa hangzáson segíteni.
Damrau alakítása és hangi megoldásai elvitték az előadást a hátukon – az meg a jelmez- és díszlettervező (Peter Pabst) lelkén szárad, hogy erre szükség is volt. Javaslom a Manont megtekintésre azoknak, akik hasonlóan el tudnak veszni egy-egy szerep lélektanában, a Ringen hazafelé viszont ne vegyenek előadás után hot dogot, ugyanis nem friss - én pompás kis gyomorrontást kaptam tőle.
Csepelyi Adrienn