A stílustól a humánumig
Thomas Quasthoff és a Camerata Salzburg koncertje – Művészetek Palotája, 2011. március 23.
2011-04-01
Két koncertet hallottunk múlt szerdán este a Művészetek Palotájában: egyrészt egy zenekari estet, melyen az Andrea Marcon vezette Camerata Salzburg stílustudása és felkészültsége magasrendű Mozart-tolmácsolásokat eredményezett – másrészt fellépett Thomas Quasthoff, akinek fellépése a nagy művészet szférájába emelte a hangversenyt.
Szaporíthatnánk a szót, hogy megkönnyítsük saját dolgunkat – hiszen a lényegről ez esetben szinte lehetetlen írni. Beszélhetnénk a C-dúr (K. 338.) és a D-dúr („Haffner”, K. 385.) szimfónia előadásának ízeiről és zamatairól, melyek a karmesteri megformálás elmélyültségének, minden magamutogatástól mentes zeneiségének következményei – s megemlíthetnénk, hogy bármily nagyszerű muzsikusnak is ismertük meg ezen az estén Andrea Marcont, munkája során jelentős mértékben építhetett a Camerata játékkultúrájára, egyéni stílusára, mely a hagyományos kamarazenekarok közül talán a legtöbbet tudott hasznosítani a régizene speciális megszólalásmódjaiból (különösen a vonóskar esetében).
Írhatnánk – most már az énekes közreműködőre térve – arról, hogy Quasthoff a karakterizálás és az érzelemkifejezés milyen széles skáláját tudta megvalósítani a hivatalos műsorban szereplő négy koncertáriában, s hogy gyakorlatilag minden darabban más hangon szólalt meg. Az áriák sorát nyitó Così dunque tradisci… Aspri rimorsi atroci (K. 432.) zaklatott, érzelmileg felfokozott hangulatát kicsit éles, karcos hangon fogalmazta meg. Aki felvételek alapján rendelkezett már valamilyen benyomásról Quasthoff hangjáról, elcsodálkozhatott: puhább, lágyabb tónus élt emlékezetünkben – viszont jóleső érzéssel regisztrálhattuk, hogy az alapvetően baritonális hang milyen könnyedén és tartalmasan szólaltatja meg az exponált mélységeket. A Per questa bella mano (K. 612.), e kései Mozart-művek derűjét árasztó koncertszám aztán igazolta emlékeinket: Quasthoff hangja itt utánozhatatlan melegséggel szólalt meg, a formálásból szinte sugárzott a boldogság. Miközben hamisítatlanul zenei, az énekhangot már-már hangszerként kezelő produkciót hallottunk (az énekes valóban versenyműként szólaltatta meg az obligát nagybőgőszólamot is tartalmazó áriát, melynek hangszerszólóját Anthony Manzo játszotta kifogástalan technikával és érzékenységgel), addig a plasztikus és értelmező szövegejtés és az érzelmi intenzitás, valamint a személyiség jelentősége jóvoltából e koncertszám szinte monodrámává változott.
Hasonlóan szélsőséges érzelmi skálát járt be a második rész két áriája: míg a Mentre ti lascio, o figlia (K. 513.) az apai szeretet és fájdalom hangját tudta magától értetődő hitelességgel megszólaltatni, addig a Così fan tutte utólag törölt, később másikkal helyettesített Guglielmo-áriájában (Rivolgete a lui lo sguardo, K. 584.) a művész komikusi vénáját mutathatta meg: a szövegpoénokat és a helyzetkomikumot kiugrató előadásmód ugyanakkor nem darabolta szét a formát, a kényes egyensúlyt mindvégig sikerült megtartani. A koncert végére azt is érteni véltük, miért is kellett új áriát komponálni e miniatűr remekmű helyett – ebben az előadásban túl gazdagnak, túl sokrétűnek tűnt az ária Guglielmo szimplább személyiségéhez. S egyben meggyőződtünk arról is: a kivételes alkalmaktól eltekintve csak koncerténekesként működő Quasthoff személyében jelentős művészt veszít az operaszínpad.
S elérkeztünk a lényeghez, amiről szinte lehetetlen írni. Ha a jelentős művészi teljesítmény megfogalmazásához van is kellő szókincsünk, a nagy és megrendítő élmény érzékeltetése – szégyenérzet nélkül vallom be – túlmutat e sorok írójának képességein. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a megrendítő élmény egyik összetevője olyan emberi dráma, amit politikailag korrekt világunkban illetlenség szóvá tenni. Párhuzamokat vonni egy ember magánélete és művészi profilja között amúgy is rendkívül ingoványos terület, mely jóformán csak a befogadó megérzésén alapulhat – a néző–hallgató hajlamos regényt szőni, hogy legalább valamilyen szinten érthetővé tegye a maga számára azt, ami racionálisan elemezhetetlen. Ha tehát azt írom: az a mélységesen átélt, a mai előadó-művészetben párját ritkítóan hiteles humánum, amit Quasthoff a koncertet záró egyetlen ráadásszámban, Sarastro E-dúr áriájában megszólaltatott, s melynek méltó párjaként a közelmúltból egyedül Polgár László interpretációja említhető (ennél nagyobb dicséretet aligha írhat le magyar kritikus) – nos, hogy ez a humánum egy a sors által meggyötört ember válasza a világ kegyetlenségére, akkor tisztában vagyok vele, hogy a saját magam által alkotott regényt írom le. De ha eltekintünk a nagy szavaktól, s nem feledkezünk meg arról, hol és mikor zajlott e koncert, akkor is csak köszönettel tartozhatunk Thomas Quasthoffnak, aki talán nem is tudja, itt és most micsoda jelentősége volt ezen szavaknak: „In diesen heil’gen Hallen kennt man die Rache nicht…”
Bóka Gábor
(Fotók: Felvégi Andrea)
A varázsfuvola – Quasthoff mint Sarastro, Papageno és Tamino