„Euforikus boldogság tölt el, amikor énekelek” - Pályakép Tokody Ilonáról - I. rész
Több alkalommal beszélgettem Tokody Ilonával, hogy felidézze gazdag pályája legemlékezetesebb eseményeit. Ezekből az interjúkból rendkívül érdekes, ám hosszú anyag kerekedett. Ezért úgy döntöttem, folytatásokban közlöm a beszélgetéseket, egy-egy nagy téma köré csoportosítva.
2008-02-23
- 1976 óta vagy az Operaház tagja, tehát már az előző évadban jubilálhattál volna, de ragaszkodtál ahhoz, hogy A végzet hatalmával - ami tavaly még nem volt műsoron – ünnepeld ezt a kerek évfordulót. Mondhatni, a Te kérésedre újította fel az Opera a darabot. Számos főszereped közül miért éppen Leonórára esett a választásod?
- Több oka is van: egyrészt a legkedvesebb szerepem Leonóra - olyan, mint egy kesztyű, ami tökéletesen rám simul. Leonóra teljesen én vagyok – a legtökéletesebben illik a hangomhoz és a lelkemhez. Másrészt ez volt életem első Verdi-hősnője, ezzel debütáltam Szegeden az 1979-es szabadtéri játékokon. Drága tanárom, Mikó András kért fel a szerepre, emellett az a megtiszteltetés ért még, hogy nagy példaképemmel, Ilosfalvy Róberttel énekelhettem együtt. Azóta az Operaházban és külföldön is – többek közt Bécsben, Berlinben, Nápolyban, Koppenhágában - számtalanszor megformálhattam a hősnőt.
- A szegedi előadásban nagy sikert arattál, idézem Albert Istvánnak a Film Színház Muzsikában megjelent méltató kritikáját: „A Dóm téri előadás idén elsősorban a zenei tolmácsolás magas színvonalával örvendezteti meg a hallgatóit. S ebben is első hely illeti Tokody Ilona nagy formátumú Leonóráját. Mindhárom áriáját, köztük a kóruskíséretes nagy H-dúrt – La vergine degli angeli – és a Pace, pace-áriát gyönyörű intakt hangon, sok árnyalással énekelte, kimagaslót nyújtott a duettekben, együttesekben, mind a drámai mozzanatokban, mind a líraiakban. A szerepéhez felnőtt fiatal énekesnőnek nincsenek regiszterváltási problémái, szopránja egységes alapszínnel szólal meg, finoman köt hangot hanghoz, pianói megnyerőek.” Művész és szerep igazi találkozása, egymásra találása…
- Már a pályám elején megéreztem, hogy nekem Leonóra a sorsom, és az életem kulcsszerepe lesz. A végzet hatalma az igaz szerelem, a hűség és a hit legszebb zenei megfogalmazása. Leonórának szörnyű tragédiákat kell átélnie, hogy aztán angyalként mehessen fel az égbe. Hű akar lenni apjához, szerelméhez és Istenhez is, ám ez a három összeegyeztethetetlen. Miután mindenkit elvesztett, akit szeretett, már csak Isten marad számára. Erős hite segíti abban, hogy elviselje a remeteéletet, de magányában is vele marad a szerelem érzése Alvaro iránt. A Pace-ária számomra egy felfokozott ima, amelyet gyönyörűség énekelni. A zárótercettben pedig - amit a mennybemenetel zenéjének nevezek -, Verdi szinte láttatja, ahogyan Leonóra lelke felszáll az égbe. Leonóra a sok szenvedés után boldogan hal meg, mert megtisztulva távozhat a mennybe, s ott lelke egyesülhet szerelméével. Verdinél a halál spirituális - a testünk meghal, de a lelkünk tovább él. Ha ilyen a halál, mint Verdinél, akkor a halál szép, felemelő lehet. Gyönyörű a Végzet zenéje - a lelkemhez legközelebb álló, tökéletes zene. Verdi olyan csodálatosan megírta a figurákat, hogy engem teljesen lenyűgöz a zenei anyag, az énekelnivaló. Leonóra minden megnyilatkozása olyan gyönyörűség, hogy az ember fürdik a szebbnél szebb dallamokban, az expesszivitásban, a nobilitásban. Az egész művön végigvonul a titokzatosság, a mágikusság, megközelíthetetlenség, és folyamatosan izgalomban tart ennek a zenedrámának és Leonóra figurájának a megfejtése. Gyönyörű az opera vége, azt sugallja, hogy ember, higgy a túlvilág erejében! Hidd, hogy a lélek nem halt meg! Azért is áll közel hozzám ez az opera, mert hiszek abban, hogy az ember nem azért születik a világra, hogy boldogságban élje le az életét, hanem hogy megélje és túlélje a szenvedést, ezáltal megtisztuljon, és ezzel példát mutasson. Azt szeretném, hogy aki megnézi az előadást, érezze meg a hit erejét, és hogy van túlvilág.
- Három évtizede állsz a zene, az opera szolgálatában. Készítettél valamiféle összegzést?
- Nem összegzek, mert szeretnék még sokáig énekelni. Meglepődtem, hogy már a harmincéves jubileumomhoz érkeztem, mert függetlenül attól, hogy hol tartok a karrieremben, nem érzem az éveknek a súlyát – sem a színpadon, sem az éneklésben. Úgy érzem, mintha most kezdeném a pályát, de egy óriási tudással, tapasztalattal. Most tudom elmondani a zene nyelvén a darabokról az igazi véleményemet, most tudok igazán belebújni a figurákba, mert most érett be a művészetem. Azért kell sok időt eltölteni a pályán, hogy az énekesnek legyen mondanivalója a szerepével. A közönség számára minden egyes alkalommal új üzenetet hozok – befolyásolja ezt a zenemű és az én lelkiállapotom is. Minden előadás más, kétszer nem éneklek el egy szerepet ugyanúgy, számomra a rutin ismeretlen szó. Mimit már közel 300-szor alakítottam, mégis mindig úgy bújok a jelmezébe, hogy aznap este más oldaláról – zenei vagy érzelmi – közelítsem meg a figurát. Egy új partner vagy karmester is változtat az előadáson. Mindig meg kell tudni újulni, erről szól a mi szakmánk. Hiszen az emberek azért jönnek a színházba, mert az élő zene varázsát akarják magukba szívni, és annak a művész-egyéniségnek a varázsát, aki a színpadon van.
Azért sem érzem a súlyát a harminc évnek, mert folyamatosan tanulok, s ezáltal lelkileg és hangilag is fiatal maradok. Simándy József mondta egyszer, hogy nem az a baj, ha valaki sokat énekel, hanem ha rosszul. Ha az énekes a technikáját frissen tartja, akkor friss marad a hangja is. Ám ez a mai felgyorsult világ nem használ az opera műfajának és a fiatal énekeseknek. Az opera olyan műfaj, amihez meg kell érni, s az éréshez idő kell. Fontos a fokozatosság, mert építkezni csak biztos alapokra lehet. Sajnos a mai fiatal művészeket gyorsan a mély vízbe dobják, kihasználják, hogy a kezdők nem mernek nemet mondani, ráadásul gázsijuk is csak töredéke egy sztárénak. Így aztán néhány év alatt tönkremegy a hangjuk, és utána már nem kellenek sehova. Ma a hullócsillagok korát éljük. Megmondom őszintén, nem szívesen lennék most pályakezdő. Az én fiatal koromban még figyeltek az énekesekre, kinevelték a tehetségeket. Ám a mai világnak nincs szüksége a nagy egyéniségekre. A színházak, rendezők nem bíznak az egyéniségben. Pedig a nagy művész tud valamit, amit senki más: lélekből lélekbe énekel, és szeretetével, őszinteségével, hitével katarzist vált ki az emberekből. A igazi művészet elvarázsol, kiragad a szürke hétköznapokból, és beleringat egy jobb világba, általa jobb emberekké válunk - ha csak néhány órára is. A muzsika közvetítőjeként minden este ezt próbálom elérni, s ha sikerül, az felemelő érzés.
- Egész eddigi életedet a zenének szentelted. Mit jelent neked a muzsika, az éneklés?
- Lételemem a zene, kitölti az egész napomat, még az álmaimban is muzsi-kálok. Zene nélkül lehet élni, de nem érdemes… A muzsikának lélek-emelő és léleknevelő hatása van. Az éneklés felemel, jobbá tesz, gyógyít. Ha tehetném, mindenkit énekeltetnék, hogy kiénekelje magá-ból a stresszt, és megtisztuljon, megnyu-godjon. A zene az én váram, bezárom a ka-put, és kívül maradnak a problémák. Euforikus boldogság tölt el, amikor énekelek, olyankor ég és föld között lebegek. Annál szebb érzés nincs, mint amikor egy gyönyörű dallam rajtam keresztül jut el az emberek szívéhez, s amikor visszakapom azt a szeretetet, amit adtam. Ha ez az érzés egyszer eltűnik, akkor fogom abbahagyni a pályát. Mert ha az énekes nem tud hittel és boldogságban lobogni fent a színpadon, akkor nem érzi meg a szabadságot. A művész a színpadon válik igazán szabaddá, ott nem ér el hozzá semmilyen negatív erő. Nekem a színpad a jógám, a tanulás a meditációm. Megszállott énekes vagyok, akinek a szakmája a hobbija is. Híd vagyok a szerző és a közönség között, és akkor érzek sikeresnek egy előadást, ha ez a kontaktus létrejön, ha sikerül a zeneszerző gondolatait, érzéseit eljuttatnom a nézőkhöz a zenén keresztül. Hiszek abban, hogy amíg működik ez a kommunikáció, s amíg egy ember is szereti az operát, élni fog ez a műfaj. Az opera örök.
(folytatjuk)
Jánosi Ildikó
(A fotók a MÁO archívumából és a művésznő magángyűjteményéből valók.)
TOKODY ILONA szerepei az Operaházban:
Főiskolásként
I. fiú - Mozart: A varázsfuvola
Dorogi Sanyika - Szabó Ferenc: Légy jó mindhalálig
1976-77 Fanchette - Mozart: Figaro házassága
Emma - Muszorgszkij: Hovanscsina
Anya - Durkó Zsolt: Mózes
Virtus - Monteverdi: Poppea megkoronázása
Apród - Verdi: Rigoletto
Liu - Puccini: Turandot
1977/78 Lauretta - Puccini: Gianni Schicchi
1978/79 Lány - Balassa: Az ajtón kívül
Melinda - Erkel: Bánk bán
Mimi - Puccini: Bohémélet
Fiordiligi - Mozart: Cosi fan tutte
1979/80 Aida - Verdi: Aida
Giselda - Verdi: Lombardok
1980/81 Angelica - Puccini: Angelica nővér
Amelia - Verdi: Simon Boccanegra
1981/82 Leonóra - Verdi: A trubadúr
Erzsébet - Verdi: Don Carlos
1982/83 Desdemona - Verdi: Otello
1983/84 Cso-cso-szán - Puccini: Pillangókisasszony
1984/85 Tatjana - Csajkovszkij: Anyegin
1985/86 Manon - Puccini: Manon Lescaut
1986/87 Amelia - Verdi: Az álarcosbál
1987/88 Tosca - Puccini: Tosca
1989/90 Leonóra - Verdi: A végzet hatalma
Operaházon kívül énekelt szerepei:
Micaela - Bizet: Carmen
Maddalena - Giordano: André Chénier
Margit - Gounod: Faust
Rachel - Halévy: A zsidónő
Nedda - Leoncavallo: Bajazzók
Georgette - Puccini: A köpeny
Alice - Verdi: Falstaff
Violetta - Verdi: Traviata
Zenés TV Színház:
Antónia - Offenbach: Hoffmann meséi
Alice - Verdi: Falstaff
Szonja - Petrovics: Bűn és bűnhődés
Georgette - Puccini: A köpeny
Veronika - Vajda János: Barabbás