„Elindultam szép hazámbúl...”
Pályakép Tokody Ilonáról – 4. rész
2008-03-29
- Harmincéves pályafutásod alatt világhírnévre tettél szert, több kontinens legjelentősebb operaszínpadain énekeltél. Hogyan kezdődött a nemzetközi karriered?
- 1979-ben megnyertem a pozsonyi énekversenyt, amelyen hallott a Wiener Staatsoper igazgatója, és utána meghívott Bécsbe a Bohémélet Mimijére. A karmester, Giuseppe Patané felháborodott, amikor meglátta kiírva a nevemet a Staatsoperben, ugyanis ő tudta, hogy én ezt a szerepet még soha nem énekeltem, úgy vállaltam el. - “Ez a szerencsétlen kislány legalább egyszer hadd énekelje el Pesten Mimit, mielőtt Bécsben debütál vele!” – kérte Lukács Miklóst, az Opera akkori igazgatóját, és felajánlotta, hogy ingyen is szívesen dirigál egy Bohéméletet nálunk, sőt próbál is velem, csak ne Bécsben kelljen először elénekelnem a szerepet. Fantasztikus lehetőségnek tartom, hogy egy ilyen mester tanította be nekem Mimit! Patané vezényletével, itthon mutatkozhattam be a Bohéméletben, Kelen Péter volt Rodolphe. Ezzel a háttérrel debütáltam Bécsben, olyan híres tenorista partnereként, mint Franco Bonisolli. Nagy sikert aratott az előadás, utána rögtön visszahívtak - Laurettának. Gondolkodás nélkül igent mondtam, pedig akkor még egy szót sem tudtam olaszul a szerepből, de ahogy hazaértem, nekiestem a tanulásnak.
- Ezzel az alakításoddal is meghódítottad a bécsi közönséget, s innentől kezdve egy hosszú munkakapcsolat alakult ki a Staatsoperrel. 16 főszerepet énekeltél el, köztük olyanokat is, amelyeket itthon (színpadon) soha - A zsidónőt, a Chénier Maddalénáját, a Bajazzók Neddáját, Wagnertől A tündéreket.
- Hihetetlen előnyt jelentett, hogy Bécsben, a világ egyik leghíresebb operaházában indulhattam el, így könnyebben bekerültem a nemzetközi zenei vérkeringésbe is. Ha egy kisebb osztrák vagy német színházban kezdek, nekem is meg kellett volna járnom a lépcsőfokokat, mint annyi más kollégámnak. Bécsben folyamatosan kaptam a felkéréseket nemcsak beállásokra, hanem premierekre is. A legtöbb szerep új volt számomra, és igen rövid idő alatt kellett megtanulnom őket, de vállaltam a kihívást. A Schicchiben Giuseppe Taddei lánya lehettem, megtiszteltetés ért, amikor ez a nagy művész a színpadon gratulált nekem. Lauretta-alakításom után a Staatsoper igazgatója megkeresett, és a következő évadra két szerepet ajánlott fel, választhattam, melyiket éneklem el: Odabellát Verdi Attilájából a színpadon, vagy Rachelt Halévy A zsidónő című operájából, koncertszerű előadásban. Mivel fiatal voltam még, utóbbi mellett döntöttem, mert úgy gondoltam, Odabellához súlyosabb, érettebb hang szükséges.
- 1981-ben, A zsidónő próbáin ismerkedtél meg a világhírű tenoristával, José Carrerasszal, aki meghatározó személyiség lett a pályádon.
- A José Carrerasszal való találkozás sorsdöntő az életemben. Miután kiválasztottam a Zsidónő szerepét, akkor tudtam meg, hogy Carreras lesz a partnerem. Először megijedtem, mert azt hittem, világsztár lévén nagyképű és lekezelő lesz velem. Szerencsére nem így történt, már az első próbán azt mondta, nagyon tetszik neki a művészi hozzáállásom és az éneklésem. Úgy éreztük, mintha már valahol találkoztunk volna. Felfigyeltünk egymásra, mert mindketten a lelkünkből énekeltünk. 1981-ben a londoni Covent Gardenből kaptam meghívást a Bohéméletre, amelyben ismét Carreras partnere lehettem. A próbák alatt tudtam meg, ő ragaszkodott hozzá, hogy én énekeljem Mimit. Gondold el, milyen kitüntetés egy kezdő énekesnek, hogy egy világhírű tenor ragaszkodik hozzá! Josénak rengeteget köszönhetek, mert segített a karrierem építésében, és megkímélt a lépcsőfokoktól. Spanyolországba is magával vitt, ahol a Bajazzókban énekeltünk együtt, aztán évekig koncerteztünk szerte a világban - többezres tömegek előtt. Carrerashoz igazi barátság fűz, büszke vagyok, hogy súlyos betegsége után, 1992-ben velem lépett fel először, méghozzá a budapesti Népstadionban, ahol nagy sikerű közös koncertet adtunk.
- A másik két tenorral, Placido Domingóval és Luciano Pavarottival is gyakran énekelhettél együtt.
- Domingóval Berlinben találkoztam először, amikor az Otello Desdemonájaként debütáltam - emlékezetes bemutatkozás volt, mert a közönség hetven percig tapsolt nekünk. Domingo kedves partnerem, leggyakrabban az Otellóban, az Aidában és a Bohéméletben léptem fel vele. Az Otellót többek közt a bilbaói Teatro Arriaga jubileumi díszelőadásán, illetve Madridban, a királyi pár előtt énekeltük együtt. Egyik legemlékezetesebb közös Bohémélet-előadásunk a Londonban volt, amikor is az operaház épületén elhelyezett vetítővásznon közvetítették az operát egyenesben, és az utcán 5000 ember nézte végig, esőben, ernyők alatt. Domingo vezényelt is engem, amikor a Metben debütáltam a Carmenben, amelyet Franco Zeffirelli rendezett, a címszerepet pedig Marilyn Horne alakította. Luciano Pavarottival csak egy alkalommal, Buenos Airesben énekeltem a Bohéméletben, de az nagyon emlékezetes volt. Elvarázsolt gyönyörű hangjával, kifejező éneklésével, egyéniségével. Nagy boldogság, hogy "a három tenorral" együtt énekelhettem, és még abban az időszakban, amikor ők is próbáltak, nemcsak beálltak az előadásokba.
- A három tenoron kívül még kikre emlékszel vissza szívesen a külföldi kollégák közül?
- Alig tudok olyan neves tenort, baritont, basszust vagy mezzót, akivel ne énekeltem volna színpadon. A tenoristák közül partnerem volt Giacomo Aragall, Gianfranco Cecchele, Giuseppe Giacomini, Peter Dvorsky, Louis Lima, sajnos Carlo Bergonzival és Alfredo Krauss-szal nem hozott össze a sors. A baritonok közül a legkedvesebb Juan Pons, akivel Madridban szerepeltünk először együtt, s nagyon jó barátok lettünk. Rengeteg Falstaffot, Boccanegrát és Bajazzókat énekeltem vele. 1994-től éveken át jártuk a világot Verdi-koncertünkkel, amelyet Budapesten is láthattak a magyar nézők. Örömmel énekeltem a többi nagy baritonnal, Pierro Cappuccillivel, Renato Brusonnal, Tom Krauséval, Leo Nuccival, a basszusok közül Jevgenyij Nyesztyerenkóval, Ruggero Raimondival, Cesare Siepivel, Nyikolaj Gyaurovval, a mezzók közül Jelena Obrazcovával, Fiorenza Cossottóval, Marilyn Horne-nal. Barátság fűz a világhírű szopránhoz, Renata Scottóhoz, az élet nagy ajándékának tartom, hogy megismerkedhettem vele. Ő az egyik példaképem, aki hetvenen túl, ma is tanít, mesterkurzusokat tart. A karmesterek közül sokat köszönhetek Giuseppe Patané mellett Lamberto Gardellinek is - szinte az egész olasz repertoárt ő tanította be nekem -, de gyakran dolgoztam együtt Abbadóval, Sinopolival, Morandival, Dorátival is. A rendezők közül Jean-Pierre Ponnelle, Franco Zeffirelli, Otto Schenk, Götz Friedrich voltak nagy hatással művészetemre. Nem szeretném azonban kihagyni a felsorolásból magyar kollégáimat és mestereimet sem. Legkedvesebb partnereim Kelen Péter, Bándi János, Sólyom-Nagy Sándor, Berczelly István, Polgár László, Kováts Kolos, Pánczél Éva. A karmesterek közül Ferencsik Jánostól, Lukács Ervintől, Koródi Andrástól, Erdélyi Miklóstól, a rendezők közül Mikó Andrástól tanultam a legtöbbet. Színpadi biztonságot kaptam tőle, ami nagyon fontos ahhoz, hogy a művész jól érezze magát a színpadon. Az is fantasztikus volt Mikóban, hogy egységben látta az egész produkciót, és nem veszett el a részletekben, mint sok más rendező, akikkel együtt dolgoztam az évek során. Békés András, Vámos László és Nagy Viktor rendezéseiben is szívesen játszottam.
- Götz Friedrich jelentős rendezőegyéniség volt, a munkamódszerét azonban nehezen lehetett elviselni - úgy hallottam, könyörtelen, nem ritkán agresszív volt a művészekkel -, te mégis együtt tudtál működni vele.
- Friedrich meghatározó személyisége volt a berlini Deutsche Opernek, olyan volt, mint egy apafigura, Mikó Andráshoz tudnám hasonlítani. Nagy tudású és nagy tekintélyű művész, aki élt-halt a zenéért. Kíméletlen volt a munkában - néha én is nehezen bírtam cérnával -, de önmagától is annyit követelt, mint másoktól. Fantasztikus intenzitással dolgozott, és pontosan tudta, mit akar - ezért is tűrte nehezen az ellentmondást. Én mégis meg tudtam győzni arról, hogy Liúként ne kelljen parókát vennem, hanem a saját hajammal játszhassak. Zeffirellit is sikerült rábeszélnem a Met-beli Bajazzókban, hogy Neddaként ne szürke ruhát kelljen viselnem. Én bárkivel együtt tudok működni, akinek van koncepciója és respektálja a művészt. Nagyon magasra tettem a mércét, borzasztóan kegyetlen vagyok magamhoz, és másoktól is a maximumot várom. Biztosan nehéz munkatárs vagyok ezért, de úgy érzem, nagyon könnyű velem, ha érzem a szeretetet, a tiszteletet, a művészi alázatot. Kényszer alatt nem tudok és soha nem is tudtam dolgozni. Már eljutottam oda, hogy megválogathatom a partnereimet és a fellépéseimet.
- Manapság egyre többet hallani a rendezők önkényuralmáról, ami megkeseríti és megnehezíti az énekesek életét. Előfordult, hogy visszautasítottál felkérést, mert nem értettél egyet a rendezői koncepcióval?
- Több alkalommal is, ha értelmetlennek, vagy a zeneszerzőhöz méltatlannak találtam a rendezést. Az egyik német színház felkért egy olyan Aida-produkcióra, amely koncentrációs táborban játszódott, és a darab végén a szerelmespár gázkamrában végezte. Ez nem méltó Verdihez, mondtam, és nem vállaltam. Szerintem egy Aidát más korba áthelyezni értelmetlen. Az erőltetett aktualizálást és a színpadi naturalizmust egyébként sem kedvelem. Nehezen barátkoztam meg egy külhoni Trubadúr-rendezéssel is, ahol Leonórát miniszoknyában, neccharisnyában, piros körömcipőben, punk hajjal kellett volna játszanom. Végül is nem utasítottam vissza, de néhány változtatást sikerült elérnem: a szoknya kicsit hosszabb lett, a cipőt kicserélték feketére és a punk parókát is valamivel rendezettebbre fésülték. Úgy gondolom, hogy a modernizálással megnehezítik az énekes dolgát, mert nehezebben tud közel kerülni a zeneszerzőhöz. Egyébként lehet bármilyen a koncepció, a szerepről alkotott elképzelésemen nem tud változtatni, ugyanis a zenei karakter már a kottában meg van írva. A zenei megformálás a legfontosabb egy énekesnek. Minél modernebb egy rendezés, én annál inkább újraelemzem a kottát, mert a hangjegyekből ki lehet olvasni, milyen figurát is képzelt el a szerző. A pályám elején még zavart, amikor modern produkciókban kellett énekelnem, mára már "megbölcsültem", nem engedem magamhoz közel a rendezést, kizárom a zavaró tényezőket és a zenéhez menekülök. Verdit például mindig a zene felől kell megközelíteni, és az énekhanggal játszani a figurát, az érzelmeket pedig szép, de kifejező énekléssel kell közvetíteni.
- A számos külföldi dalszínház közül hol énekeltél a legszívesebben?
- Mindegyik operaházhoz fűz valami szép emlék, ezért nem szeretnék rangsorolni. A bécsi Staatsoper igazán a szívemhez nőtt, de nagyon szerettem a berlini Deutsche Opert is, ahova éveken át szerződés kötött. Rendkívül kellemes, barátságos légkörben dolgozhattam ott. Sehol nem találkoztam akkora művész- és színházimádattal, mint a Deutsche Operben. Másik kedves színházam a Covent Garden, ahol nagyon hozzáértő és különleges a közönség. Ők ugyanis a darab közben nem tapsolnak, csak a végén. Ehhez kapcsolódik egy szörnyű élményem is, amikor első alkalommal énekeltem ott a Bohéméletben Carrerasszal. Az első felvonásbeli két ária után alig tapsoltak, sőt a felvonás után is csak keveset. Megijedtem, s a szünetben kérdeztem Josét: megbuktunk? Megnyugtatott, hogy itt ez a szokás, csak az opera végén van tetszésnyilvánítás. Így is történt: az előadás után nagy ünneplésben részesítettek - őrjöngtek, sorfalat álltak nekünk odakint, gyertyákat égettek. A spanyol és az olasz publikum is fantasztikus. Japánba nyolcszor hívtak meg koncertkörútra, ami nem mindennapi dolog. Igazán be kell lopnia magát a művésznek a japán emberek szívébe, hogy visszahívják, de ha megszeretik, nem engedik el. Nagyon tudnak rajongani, és roppant hálásak a nívós előadásokért, a szép, dallamos muzsikáért. Nagy rajongótáborom alakult ki, akik mindig eljöttek a koncertjeimre, és a nevemet is tökéletesen ejtették ki. Gyakran megleptek előadás után ajándékokkal, de akadtak hölgyek, akik azért vártak meg, hogy közelről megnézhessék vagy megérinthessék a magyaros hímzésű ruhámat.
- Ezen a pályán néha váratlan és elképesztő helyzetekben is helyt kell állni. Gondolom, neked is meg kellett oldani néhány érdekes szituációt...
- Hajaj, sok történetem van! Olyan vagyok, mint a színpadi ló, tehát abban a pillanatban, amikor a színpadon valami baj van, reflexszerűen cselekszem, hogy segíthessek a partneremnek. Egy Bajazzók-előadáson Carrerasnak a bohócsapkájával lett volna egy játéka, ám ahogy bejött a színpadra, elhagyta a sapkát. De nem vehette fel a földről, mert nem illett bele a szituációba. Tudtam, hogy ő nagyon ragaszkodik a kellékeihez, s ha nincs nála, akkor kiesik a szerepéből. Nemsokára a sapkával kellett volna eljátszania egy jelenetet, ezért rögtönöztem: tánclépésekkel eljutottam a földön heverő sapkához, majd egy elegáns mozdulattal a fejére raktam. A szemében láttam, hogy hálás, ugyanakkor a pimaszságom kihozta a sodrából. Dührohamot kapott, és a következő pillanatban a földhöz vágott. A darab végére kék és lila foltokkal lett tele a karom és a lábam. Előadás után José odajött, és elnézést kért. Mondtam, nem kell bocsánatot kérnie, hiszen ez a színpadi játékkal együtt jár. Vidámabb történet jut eszembe Domingóról: az Otellóban énekeltünk a Teatro Zarzuelában, ahol az utolsó jelenetig minden rendben zajlott. Elkezdett fojtogatni Domingo, én lehanyatlottam, s ekkor közbeszólt a díszlet. Az ágy végében volt egy nagy, henger alakú párna, amit elfelejtett kikötni a díszletező. Hozzáértem, mire a párna elindult lefelé, dum, dum, dum, meg sem állt a zenekari árokig, a fúvósok fején landolt. Én félig halott állapotban hallottam a felhördülést, majd a kuncogást. Domingón láttam, hogy majd megfullad a visszafojtott nevetéstől, de győzött az önfegyelme. Miután leénekelte az utolsó hangot, az ágyra borulva kezdett el nevetni, igaz, a közönség ezt zokogásnak vélte. Szerencsére botrány nélkül lement az előadás, és fantasztikus sikert arattunk!
- Ad-e többletet művészileg, amikor ilyen világhírű énekesekkel lépsz egy színpadra?
- Ha nagy sztárokkal énekelek, én is több leszek, jobban tudok szárnyalni a muzsikával, a figurát újabb oldaláról tudom megközelíteni. Szeretem az olyan partnereket, akik belülről ugyanazon a hőfokon égnek, mint én, s már egymás pillantásából, rezdüléseiből tudjuk, mit akar a másik. Engem mindig inspirál, ha igazi egyéniséggekkel énekelhetek együtt, mert velük kialakul egyfajta pozitív hullámhossz, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy kiteljesedjen az előadás, és létrejöjjön a színpadi csoda. A nézők is a nagy művész-egyéniségekért jönnek az operába, mert tőlük kapják azt az élményt, amitől feltöltődnek - s ez az élő előadás varázsa.
(folytatjuk)
Jánosi Ildikó
(A fotók a művésznő magángyűjteményéből valók.)