Évadkezdés okán… – Carmennel jósoltunk
Georges Bizet: Carmen – Magyar Állami Operaház, 2010. szeptember 10.
2010-09-13
A héten Mahler II. szimfóniájával megkezdődött az Operaház 127. évadja; az első operaelőadás csütörtökön Puccini Toscája volt, pénteken pedig Bizet Carmenjét tekinthettük meg. Kivetettük hát a lapokat Carmennel együtt, s próbáltuk megjósolni, mi is várható a 2010-2011-es operaházi évadra. Kérjük kedves olvasóinkat, ne szalasszák el a lehetőséget: egyszeri alkalom, kiváló médium-látnokunk, tarot- és cigánykártya-mesterünk csak most mondja el Önöknek a várható jövőt (a tapasztalt jelenből kiindulva), olvassák hát szeretettel.
Zajos sikerekre számítunk…
Zajokat mindig hallunk az Opera felől, azonban a hétvégi Carmen valóban zajos, fergeteges közönségsikert aratott, s ez évad kezdetén bizakodásra ad okot. Hosszú percekig zúgott a taps, lelkesen brávózott a közönség. Persze a nagy kedvenc, Fokanov Anatolij, aki a torreádor szerepében lépett fel az este, a dobogón állva még erősebb ovációra provokálta a publikumot, s az megadta magát a szelíd erőszaknak. Bizet remekműve igazi közönségkedvenc, s most, az épp csak beindult üzemben igen összeszedett előadásban láthattuk. A remek szólisták mellett öröm volt hallani a vendég Moshe Atzmon vezette zenekart; lendületes tempókkal, magabiztos rutinnal szólaltatták meg Bizet zenéjét, s az énekkar – beleértve a gyerekeket is – kitett magáért. Atzmon különleges megoldásokkal is meglepett az előadás során, például az utolsó kép előtti bevezető zene újszerű tolmácsolásával.
Lesznek gyermekprogramok…
A gyermekszereplők lelkesen abszolválták színpadi tennivalóikat: rohangáltak, masíroztak, sikongattak – mikor mit kellett. Emellett szépen elénekelték indulójukat, s intenzíven részt vettek a nagy ensemble-okban.
Őrségváltás és késhegyig fajuló viták…
Az őrségváltás igencsak látványos és izgalmas, nagyjelenetektől, eltévesztett lépésektől és érthetetlen effektektől sem mentes. A naiv kisgyerekek csak azt látják, ki jön, ki megy, abba nem láthatnak bele, mi zajlik a kaszárnyában, nem tudják igazán, hogy a katonáknak harcba is kell menni, ahol a fejük lehet a tét, vagy hogy a rendet bizony nehéz megtartani a kaszárnya körül. Éppen ezért mindegyikük oda vágyik a délceg katonák közé, kaparintani valamit a dicsőségből. Énekelnek, masíroznak hát önfeledten, katonásdit játszanak, gyakorlatoznak… hátha egyszer ők is bekerülnek a bűvös belső körökbe. Persze nemcsak ilyenek a gyerekek: a nyitány alatt bizony már féltékenységi jelenet, civakodás zajlik köztük, míg az egyik kislány kést rántva űzi el erőszakos kis hódolóját. A Carmen-sztori kifordítva, kicsiben. Aztán civakodnak itt a munkáslányok, ott is van késrántás, ölre menő vita – ennek zenei megvalósítását remekül végezte a megosztott kórus, a jelenet mind játékban, mind zeneileg nagyon erősre sikeredett.
Lesz új Szinetár-rendezés és elmaradt események…
Összességében én elfogadhatónak tartom Szinetár Miklós rendezését, immár egy évtizede műsoron van, életképesnek bizonyult. Illeszkedik a ’90-es és 2000-es évek rendezéseinek sorába, minden erényével, esetlegességével együtt. Csikós Attila színpadképe több sikertelen Carmen-díszlet után talán a legmegfelelőbb, bár a kárhoztatott René Terrasson-féle variáció meg tudta oldani az egységes kereteken belül a hegyi képet is, Csikós monstrumai erre kísérletet sem tesznek. A közönség persze értetlenül pillant össze: ez a hegy? Nyilván olvasták az egyetlen, hosszú szünetben, hogy hőseink a büfézés után a hegyekbe vonulnak. Nem csoda, ha hiányérzetük támad az elmaradt látvány miatt. Megbocsáthatatlan defektje ez az előadásnak, hiszen a 3. felvonás csodálatos, már-már impresszionista zenei bevezetője a tiszta természet, a zord sziklafalak közt ébredő párás hajnal varázslatos zeneköltői megragadása. Az ellentétes színpadi látvány, a fölösleges akciók (például a földön fekvő emberek felültetése) elsikkasztják a zenei élményt is.
Várhatunk turistaprogramokat…
Szinetár rendezésének a zenei Carmenen kívüli vonulata egyfajta mai társadalomkritika, a hamis folklór és az ember erkölcsi értékrendjének parodisztikus bírálata. Az opera – a szorosabban vett mű – szereplői közé a rendező fotózó turistákat, turistacsoportot esernyős idegenvezetővel, újságírót és ki tudja még mi mindenkit vezet. Ők pedig megbámulnak, lefotóznak mindent. És kiderül: minden érdekes, látványos, megörökítendő. Az értékek fajsúlyozása nélkül. Carmen büszkén pózol a fotózó turistapárnak: az asszony fényképezkedik vele, de férjét már nem engedi a csábító démon mellé egy kattintásra. A humor sem marad ki tehát, ezeken az apróságokon lehet is nevetni, ha épp nem feszült a drámai szituáció. De a turista bámészkodik és fotóz a bikaviadalon, a kocsmában a torreádor bevonulásakor és Carmen meggyilkolásakor is. Folklór, turistalátványosság és magánéleti tragédia fonódik egybe, s válik Szinetár keserű látomásában egyenrangúvá.
A nagy ötös megvalósítja programját…
Ha átjutnak a határon, szabadság és boldogság vár a megfáradt vándorokra. A játékmackó fedőnevű akciót öt fő irányítja. A zavaros ügyeket igazából csak ők értik, ráadásul civakodnak is egymással, majdnem széttépik a Mackó Állati Organizmusát. Hogy mit rejtegetnek a plüsstestben, és hogy az mikor buggyan ki a macii hasból, talán a Fináncok felfedik egyszer. A Csempész-kvintettet ezen az estén Gémes Katalin, Váradi Zita, Hábetler András, Derecskei Zsolt és a címszerepet alakító Mester Viktória énekelte és játszotta. És a maci. Őt küldték padlóra.
Megrendezik az Operabált…
Lőcsei Jenő koreográfiája kíséri végig az előadást, mind a szereplők, mind a körülöttük lévők látványos táncokban vesznek részt – szigorúan a spanyol kolorit kedvéért. Különösebb szenvedély, dramaturgiai szerep, drámai erő ezekből nem sugárzik, de legalább látványosak. Nagyobb szerephez a II. felvonás nyitóképében és az utolsó nagyjelentben jutnak a táncosok. Persze ha a négy matador fiú egyszerre tudna lépni, az még külön esztétikai értékkel szolgálná az összhatást. A jelmezeket Renate Schmitzer tervezte alapvetően, a műsorfüzet tanúsága szerint persze ezek személyekhez ill. személyiségfejlődéshez szabódnak újra. Minden báli szezonra, minden első bálázónak új ruha jár.
Továbbra is nyitva tart az Operashop…
Az utolsó képben vidám sokaság üdvözli a felvonuló torreádorokat. A leglátványosabb tömegjelenet, elementáris erővel szól Atzmon zenekara, remek az énekkar, a gyerekek a színpad szélére ülve énekelnek és ringatóznak – hasonlóképp, mint Szinetár Borisz-rendezésében. A nagy nyüzsgést árusok is tarkítják, kapható itt minden, olcsón – mármint ahogy hirdetik portékáikat a népnek: szép legyezőt, ízletes narancsot, „mai műsort, részletesen”, bort, vizet és cigarettát kínálnak a páratlan szórakozás mellé. Tessék csak shoppingolni!
Lesznek váratlan események…
Már feltöltekeztem vízzel, műsorfüzettel – a narancsot nem szeretem –, s az előtérben sétálgattam, mikor a kiíráson megpillantottam: Fodor Gabriella helyett Frankó Tünde énekli Micaela szerepét. Fodor Gabriellát még nem, Frankó Tündét már nemegyszer láttam ebben a szerepben, a péntek estinél jobb formában is. Hangja fáradtnak tűnt, emiatt a szólam széttöredezett. Látható volt a művészi igyekezet, hiszen a legszebb dallamokat Bizet Micaelának adta Joséval való kettősében, s Frankó Tünde megpróbálta ezt finom színészi eszközökkel, lényének bájos kisugárzásával tolmácsolni, de sajnos hangja nem volt kellőképp hajlékony a szólam plasztikus megszólaltatására. Így az előadás megmentését és a figura avatott színészi megformálását köszönhetjük neki ezen az estén.
Várhatunk kimagasló teljesítményeket, sikereket…
A címszerepben Mester Viktóriát láthattuk. A tőle ismert tehetséggel és a vele szembeni elvárásoknak megfelelően énekelte a szerepet, a Kártya-áriában fantasztikus mélységekkel. Játékában a nyári érzéki-buja Carmenből most kevesebbet láttam, visszafogottabbnak tűnt. A kellő drámai erő azonban hangjában jelen volt hangjában, s utolsó felvonásbeli ruháját fenségesen, méltóságteljesen viselte. Úgy is mondhatnánk, hogy a saját áldozati szertartására felöltött díszruhájában rohant a halál karjaiba. Szenvedélyben és hangban méltó partnere volt Nyári Zoltán, aki alighanem csúcskorszakát éli – reméljük, sokáig. Színészileg is, hangi adottságaiban is árnyaltan fogta meg José szerepét, csupán az ária végén hallottam egy közepes gikszert. Az már kérdéses, hogy copfba vont hajával betölthetett-e katonai szolgálatot Sevillában, a XIX. század derekán egy közlegény. Mai turistaszemmel viszont mondható: fotogén. Fokanov Anatolij érettebb korú Escamillója telitalálat: a kétségtelen hangi profizmus mellett a Fokanov játékából fakadó parádézó, önmagát ünnepeltető személyiségvonás helytálló a közönségnek pózoló torreádor szerepében. A négy főszereplő alkotta csapat korban és figurában közel áll az általam ideálisnak tartotthoz. Sajnos a kisebb szerepekben megjelenő Egri Sándor és Ambrus Ákos produkciója nem nyújtott feledhetetlen élményt, utóbbit jó, ha egyenesen el is felejtjük.
Küzdelmekre, vitákra számítunk az internetes fórumokon is…
Párbaj, féltékenység, acsarkodás, viadal… A Carmen ezekről szól. Valószínűleg ezekről szól majd az évad is. Vagy ezekről is. Reméljük, azért mindezek mellett mégiscsak művészileg értékes, új, érdekes bemutatókkal tarkított évad következik, a művészi érték iránti szeretet jegyében. Hisz ez lenne a lényeg… Mert főként erről szól a Carmen: a szeretetről és a szerelemről. Mindannyiunknak ezt kívánom.
Végezetül egy idézet, mindenki értse arra, amire és ahogy kedve tartja:
„Hiába szépíted, hiába magyarázod,
Hiába kevered!”
Fülöp Károly